7. Régi barátok

Miközben Nagyszebenbe tartottak, Oliver a két újonchoz szólt:

 – Mint mondtam, hamarosan találkoztok valakivel, aki hisz Istenben. Szilveszter egyik kedvenc témája ez. A másik az ufók. Szóval biztos beszélni fog róla. Ő a barátom! Elvárom, hogy így kezeljétek ezeket a témákat. Mi vendégek vagyunk a házában! Úgy, hogy bármit is mond, akár viccesnek tartjátok akár felháborítónak, egyet ne felejtsetek el, csak úgy élhetjük túl ezt a háborút, ha vannak olyanok, akik velünk, és mellettünk harcolnak. Akik védik a hátunkat. A közös cél ugyanaz, még ha néhány filozófiai kérdésben el is tér a véleményünk, és ha néha vitatkozunk is ezen. Értettük egymást?

 – Igen, mester. - szólt Erik.

 – Nem fogjuk cikizni, mester – mondta mosolyogva Nóra.

 – Viselkedése ellenére, nem fiatal vámpír. Ha akarja, olyan hamar töri ki a nyakatokat, hogy észre sem veszitek, és én nem feltétlen fogom megakadályozni ebben. Ezt jobb, ha eszetekbe vésitek.

 – Mit jelent az, hogy nem fiatal?

 – Én nem tudom, mikor született. Nem szoktunk ilyesmiről beszélni, nem hencegünk egymásnak a korunkkal - mondta őszintén Oliver - de azt tudom róla, hogy részt vett az erdélyi reformációban, és 1529-ben alapított egy könyvnyomtató műhelyt itt Szebenben, azóta többnyire itt él.

 – Ötszáz éves? - Kérdezte Erik.

 – Valószínűleg több. De azelőtt, én nem ismertem.

 – Honnan tudod ilyen pontosan a dátumot? - kérdezte Erik.

 – Egy évvel volt az után, hogy megismertem valakit, aki fontos volt nekem. És öt évvel azelőtt, hogy megölték azt a valakit. Engem meg kitiltottak Brassóból. Azóta nem tehetem be a lábam a városba. Pedig az volt az otthonom. Mondjuk úgy elég meghatározó időszak volt az a számomra.

 – Olyan öreg vagy? - kérdezte Blanka.

Nem jött válasz.

 – Miért tiltottak ki? Mi történt akkor? - kérdezte Erik.

 – Semmi. Kitiltottak és kész. Varázslat történt. Nem tudok belépni. Ennyi. Ennek rátok nézve nincs jelentősége.

Csend állt be. Majd Nóra egy meglepő kérdést tett fel:

 – Mester, Szilveszter magyar?

 – Szilveszter vámpír, mint már mondtam. És a vámpír az vámpír!

 – De mi az anyanyelve?

 – Ugyan kérlek, micsoda hülyeség ez! - csattant fel Oliver – Ez az a tipikus embergondolkodás amitől mielőbb meg kell szabadulni! Már nem vagytok emberek! Ne viselkedjetek úgy! Testileg most tanuljátok ezt kezelni, és ebben segítek, ezt megtaníthatom. De gondolkodásotokban is el kell hagyjátok az emberlétet. Meg kell, hogy értsétek, hogy már nem vagytok azok!

A két újonc hallgatott. Oliver még mindig bosszankodott a kérdésen. Aztán megszólalt:

 – Még hogy magyar! Ugyan, mit jelent az, hogy magyar? Ki a magyar? Aki pár száz évvel ezelőtt, magyar emberként látta meg a napvilágot, vagy aki most? Mert egy magyar embernek született vámpír, akármelyik lehet a kettő közül, és ezek nem értenék meg egymás viselkedését, kultúráját még beszédét sem feltétlenül… Milyen buta kérdés. Mit jelent, hogy anyanyelv? Az a nyelv, amit most hivatalosan beszélnek Magyarországon, vagy az, amit ötszáz éve? Vagy az, amit beszéltek Etelközben, mielőtt bejöttek ide Árpád segítségével?

 – Sajnálom mester - szólt Nóra, látva, hogy Oliver bosszankodik. De Oliver nem foglalkozott vele, tovább folyatta:

 – Az anyanyelv szerintem olyasmi, amit csak akkor használ egy vámpír, ha magában beszél. Amit senki sem ért rajta kívül, egy idő után. Állandóan fejlődni, tanulni és alkalmazkodni kell! Ezt jelenti vámpírnak lenni! Nem szabad megragadni ilyen emberi dolgoknál, mert akkor véged van! Ha élni akarsz, akkor… - de aztán nem fejezte be. Érezte a hátán kuporgó ember visszafogott légzését, ahogy minden idegszálával figyel. És nem akart túl sok információt megosztani egy emberrel. Mélyet lélegzett majd lezárta a témát - De mindegy is. Majd, ha megéritek a százötven éves kort rájöttök, hogy az ilyen kérdések annyira emberiek, hogy nem érdemes feltenni őket, még magatokban sem.

 – Értem. - mondták szinte egyszerre Nóra és Erik, de nem értették. Ennek a megértéséhez valóban kell legalább száz év tapasztalat.

Beértek Szebenbe. Az éjszakai utcákon kevés ember járkált. A fazekasok tornya mellett bementek egy kis házba, és onnan le a pincébe. A pincebejáratban egy ember állt. Oliver egy névjegykártyát adott át neki. Az ember eltűnt az ajtó mögött. Majd visszajött és hajbókolva vezette őket, mint egy középkori inas, a kastély vendégeit, a fogadó szobába.

A pince nyirkos, hideg és sötét volt. De szemmel láthatóan a vámpírokat ez a legkevésbé sem zavarta.

Az őket vezető ember megállt, és a sötétség fele mutatott:

 – Erre tessék! - aztán miután elhaladtak mellette, megfordult és visszament a bejárathoz.

Hosszú folyosón mentek végig, ahol az emberek semmit sem láttak. Majd beértek egy nagy terembe, amit halvány vörös színű fény világított meg. Itt már nem volt nyirkos a levegő, és a helyiség középkori bútorokkal volt berendezve.

 – Szervusz, Szilveszter. Látom, megtartottad a régi stílusodat. - mosolygott rá magas nagydarab barátjára Oliver.

 – Szervusz! - mosolygott az vissza rá - Nem vetted észre? Lecseréltem a fáklyavilágítást, mert nem szerettem a füstöt. És bevezettem az internetet. És van páraelszívóm. De tudod, a látszatot fenn kell tartani. Így hitelesebbnek tűnök az imádóim szemében. Ahhoz, hogy kultuszt teremtsek, meg kell hozzak néhány áldozatot. - mondta mosolyogva. És látszott mennyire elégedett a lakása légkörével. Oliver közelebb lépett. Kezet fogtak. Szilveszter hellyel kínálta őket, majd Blankára és Robira mutatott:

 – Csak nem ajándékot hoztatok? - közben szélesen elmosolyodott.

 – Sajnálom nem. Ez egy kellemetlen csomag, amit megőrzésre kaptam, - mutatott Blankára Oliver - meg a csatlósa. Ne törődj velük. Ide letehetem őket a sarokba, hogy szem előtt legyenek?

Egy régi dohszagú szőnyegre állították Blankát és Robit.

 – Egy pisszenést sem akarok hallani, de még mocorgást sem! - szólt rájuk Oliver, aztán visszament barátjához.

 – Megkínálhatlak? - kérdezte Szilveszter, és tapsolt. Egy csinos fiatal, szőke lány lépett be a terembe és oda tartotta karját Szilveszternek.

 – Nem kösz. - Szólt Oliver.

 – És a barátaidat?

 – Milyen illetlen vagyok, be sem mutattam őket. Ők a legújabb tanítványaim Erik és Nóra, és nem ihatnak embervért, vagy kereshetnek más mestert!

 – Ó, pedig nullás vérű a lány, és olyan friss. És te is tudod, hogy nem ölöm meg. - a lány kinyújtott kezét végigsimogatta, majd megfogta. Körmével elmetszette a lány csuklóját. Poharat tartott alá, amivel felfogta a vért. A lány szeme sem rebbent. Szilveszter egy sótartót vett ki a zsebéből, és a benne lévő sárgászöld porral beszórta a lány sebét. A vérzés szinte azonnal elállt.

 – Köszönöm édes, most elmehetsz. Majd egy hét múlva találkozunk. - mondta az emberlánynak és bele kortyolt a poharába. Mosolyogva mutatta a poharát - Sajnálhatjátok, hogy kihagyjátok. Isteni. És olyan friss.

 – Elhiszem - mondta Oliver. Majd a tanítványait nézte, akik éhesen meredtek a pohárra, de igyekeztek féken tartani ösztöneiket.

 – Nem is tudtam, hogy ismét vállalsz tanítványokat.

 – Hát nem szívesen. De a Viktoréi.

 – Értem. Akkor rátérünk a lényegre, Oliver, vagy még csevegjünk egy keveset? Mert ha a hogylétem érdekelne felhívtál volna telefonon. És nem hozol magaddal annyi fegyvert. – mosolygott az aggodalom minden nyoma nélkül Oliverre.

 – Az újoncokat érdekli az Istenhit. Kérdeztek róla, de gondoltam te tudod a legjobban elmondani nekik.

 – Szóval csevegjünk. - mosolygott Oliverre - Nem bánom.

Oliverrel összemosolyogtak. Látszott, hogy rég nem találkoztak, és oldani akarták az eltávolodás feszültségét - Ismeritek a legendát, hogy hogyan született az első vámpír?

 – Milyen legendát? - csaptak le a témára az újoncok. Ezt a jelenetet Oliver nagyon jól ismerte. Szilveszter remek mesélő volt. És remekül tudta fenntartani a figyelmet.

 – Hát az igazi vámpírlegendát. Bizonyára ismeritek a Bibliából a történet egy részét: Ádám és Éva a paradicsomban éltek.

 – Na, témánál vagyunk - morogta mosolyogva Oliver és hátradőlt a karosszékben.

Szilveszter, mint aki észre sem vette a közbeszólást folyatta, mély öblös hangján, a meséjét:

Az Úr megtiltotta, hogy a kert közepében lévő két fa valamelyikéről egyenek. De a Sátán, kígyó képében megkísértette Évát. Ettek a tudás fájának gyümölcséből. Kiűzettek a paradicsomból. A másik fa az élet fája volt. És a kígyó, aki bent volt még a kertben várt. Megszületett az első gyerek, majd a második. A kígyó türelmes volt. Felmászott a kerítés tetejére, és beszélgetni kezdett Káinnal. Felébresztette a féltékenység szikráját, és az irigységét.

 – Káin és Ábel között - mondta Nóra, akit levett a lábáról a történet. Szilveszter bólintott. Oliver, már rengetegszer hallotta a történetet. A többiek arcát figyelte. Az emberek is pont úgy csüngtek Szilveszter szavain, mint az újoncok. Nem csoda, ha Szilveszter rajongótábort működtet. Olyan könnyen elérte, hogy minden figyelmük az övé legyen.

 – Aztán egy napon - folytatta Szilveszter a történetet – a kígyó felmászott a második fára. Az élet fájára. Egészben lenyelt egy gyümölcsöt. Nagyon óvatosan csúszott vele, hogy a gyümölcs nehogy megsérüljön. Elhagyta a paradicsomkertet és megkereste Káint, a nagyobbik fiút. Azt mondta neki: „soha többé nem kell a földeken szenvedve dolgoznod a megélhetésedért, ha ezt a gyümölcsöt megeszed, és a testvéred Ábel sem lesz azután az utadban. Nem kell többé hallgatnod, hogy a kistestvéred, Ábel, milyen tehetséges, milyen ügyes, milyen szorgalmas. Nem úgy, mint te. Nem kell hallgatnod, hogy mindenhez ért, aminek csak nekifog. Hogy mennyivel talpraesettebb, mint te.” És Káin evett a gyümölcsből. És így megszületett az első vámpír: Káin, aki megölte testvérét vérszomjában. Aztán az Úr azt mondta meg leszel jelölve, és átkozott leszel az emberek között. Mindenki észre fogja venni, hogy te testvérgyilkos vagy. És senki nem ölhet meg téged. Kitaszított leszel az emberek között. Az ember nem kerülhet messzebb Istentől, a fénytől, mint ha vámpírrá válik.

A két újonc elbűvölten nézte a mesélőt:

 – Kivéve a vérfarkasok – törte meg a varázst Oliver – Ők biztosan távolabb vannak a Teremtőrtől - és együtt nevettek, míg az újoncok felocsúdtak a történetből.

 – Akkor Káin még él? - kérdezte Erik.

 – Ugyan kérlek, dehogy. - Szólt Szilveszter - Már rég nem él.

 – Feltéve, hogy élt valaha - szúrta közbe Oliver, kit nem hatott meg a történet.

 – De azért érdemes elgondolkodni ezen. - védte meg meséjét Szilveszter- Tudjátok az a baj az öreg vámpírokkal, hogy egy idő után azt hiszik, hogy már mindent tudnak, és már mindent láttak. És ettől mindenhatónak képzelik magukat. Elvárják, hogy mindenki ő hozzájuk alkalmazkodjék. Ők meg sem próbálnak beilleszkedni. Elvesztik a kapcsolatot a valósággal. Vagy kezdik megmondani a többi vámpírnak, hogy mit kellene csináljon, és milyen módon. És ez előbb utóbb ahhoz vezet, hogy valaki kiüti őket a helyükről. A vámpíroknál nincs öröklés. Úgy juthatsz feljebb a ranglétrán, ha az előtted lévő elpatkol.

 – És minél öregebb egy vámpír annál több ellensége van. - tette hozzá Oliver – már csak azért is mert irigylik az erejét.

 – Aztán, még ha a fejébe száll a hatalom, a tudás, a mindenhatóság… egyszerűen kibírhatatlan lesz – magyarázta Szilveszter, és kiitta az utolsó kortyot a pohárból - és a többi vámpír előbb utóbb végez vele. Többnyire ezért igyekeznek a vámpírok egyedül, magányosan élni, ritkán találkozni. Persze vannak barátságok, mint az enyém Oliverrel. De ez ritkaság. És mi is vigyázunk rá, nehogy egymás agyára menjünk. Pedig mi megmentettük egymást párszor a karótól.

 – De meg ám. - mosolygott Oliver.

 – Ennek ellenére mindenkinek megvan a saját bogara, Olivernek az, hogy nem iszik embervért.

 – Neked meg az, hogy várod az ufókat.

 – Ez többnyire nem jelent gondot. Hiszen nem befolyásolja a cselekedeteinket. De egy idő után el kezdünk egymás idegeire menni a bogarainkkal. Ilyenkor békében szét vállunk mielőtt még komolyabban összevesznénk és egy jó ideig nem találkozunk. Azután ismét csak röhögünk, hogy ilyen hülyeségen, hogy tudtunk fennakadni.

 – De mindig eljutunk a veszekedésig! - mondta Oliver és ismét együtt nevettek.

 – Még mindig csábít az embervér? Sikerült leszoknod róla? - kérdezte Szilveszter mosolyogva.

 – És te már találkoztál az ufókkal? - Vágott vissza Oliver. Mindketten hangosan felnevettek. Tudták másnak nem engednék meg, hogy így ugrassa őket. Máskor talán még egymásnak sem. De most örvendtek a találkozásnak.

 – Ezekkel az új technológiákkal kiterjesztettem az ufó kutatást.

Oliver mosolygott. De érdeklődéssel várta a beszámolót:

 – Tényleg?

 – Ja! Nagyon klassz technikai eszközök vannak. Beszereztem egy vadiúj teleszkópot is.

 – Majd mutasd meg. Arra kíváncsi vagyok.

Teljesen belemerültek az űrkutatás rejtelmeinek tanulmányozásába.

 – Azt fontolgatom, hogy valahol egy csillagvizsgálót állítok fel. - mondta végül Szilveszter. - Kezdem kinőni ezt a helyet.

Oliver mindentudó mosollyal nézett vissza rá.

 – Te is tudod, ha valakinek van esélye ufót látni, akkor az én vagyok. Türelmes vagyok és jó megfigyelő. És van időm, ráérek kivárni, amíg ide jönnek. - miközben beszélt reményteli arccal mosolygott.

 – Ebben tökéletesen igazad van. De pont elég baj van a boszikkal meg a farkasokkal, nem várom az ufókat is.

 – Ez igaz, de nem biztos, hogy ellenségesek. Sőt biztos nem azok. Senki nem azért tesz meg egy ekkora utat, hogy utána háborúzzon. Csak a felfedezés kedvéért jönnek.

 – Az elsők nem. Ebben egyetértek. Kolumbusz is csak felfedezte Amerikát. De aztán végül mégis, szépszerével kiirtották az indiánokat, az utána jövő hódítók.

 – Persze ezt nem tudhatjuk, hogy az ufók ilyenek-e, de igazad lehet. Azért én remélem, hogy azok értelmesebbek, ha már ekkora utat megtettek. Technológiailag is ilyen fejlettek, akkor már több eszük is lehet.

 – De tudom, hogy nehezen válnál meg ettől a helytől. Olyan régóta már az otthonod.

 – Igen. Ez igaz. - mondta – de lehet, hogy pont ezért kellene minél előbb túladni rajta. Túlságosan hozzá szoktam. És az sosem jó.

A beszélgetés hosszúra nyúlt. Felkelt a nap. Vámpírimádók jöttek mentek serénykedtek Szilveszter körül. Mindegyiküknek ismerte a nevét. Mindenkihez volt egy szava, vagy utasítása. Olivernek és az újoncoknak disznóvért rendelt. Bár utasítást nem kaptak, de mint a ház vendégeinek, Blankának és Robinak is hoztak ennivalót: kiflit, almát és vizet.

Oliver és az újoncok nagyon vigyáztak rá, hogy csak általános témákról beszéljenek előttük. Tudták, az emberek bármilyen elkötelezettek legyenek is nem megbízhatóak. Elég egy félreértés, vagy egy sértés, és minden titkukat kifecsegik a legközelebbi boszorkánynak.

A rajongók, csak délután mentek el. Oliver Szilveszterhez fordult:

 – Mi a véleményed erről a fiúról? Én még nem találkoztam ilyennel. Más a szaga. - mutatott Robira.

 – Hát igen. Nem tűnik kívánatosnak, de nekem a disznó sem az, de vannak, akik mégis megisszák a vérét, nem igaz? - mosolygott ismét Oliverre. Ő visszamosolygott. Mikor hosszú idő után újra találkoztak, minden lehetőséget megragadtak, hogy ugrassák egymást.

 – Találkoztál már ilyennel? Mitől van? Nem aggódsz, hogy talán a boszik kitaláltak valamit, hogy többet ne kívánjuk az embervért?

 – Nem biztos, hogy az íze is ilyen rossz. Azért hoztad, hogy én próbáljam ki, mert te nem iszol embervért?

 – Nem. Nem azért hoztam. Akkor te sem tudod, mi van vele?

 – Nem.

Csend állt be. Majd Erik törte meg a csendet:

 – A szagokról jut eszembe mester, hogyhogy ilyen büdösek a boszik? Ők is emberek. Vagy nem?

 – Emberek voltak, mielőtt boszik lettek. Mint ahogy mi is mindnyájan emberek voltunk. De már nem vagyunk azok. Ahogy ők sem. - mondta Oliver – a beavatás miatt lesz ilyen förtelmes szaguk.

 – Miért? - faggatta tovább Erik

 – Hirtelen kapják meg azt a sok tudást. Magasabb a vérnyomásuk, és a testhőmérsékletük, és a szívritmusuk is megváltozik - mondta Oliver - Nem tudom, hogy működik egész pontosan, ez amolyan szupertitkos dolog, de láttam egyszer egy esetet. Elfogtak egy boszit, és bezárták az emberek melletti cellába, egy várbörtönbe. Természetesen a várúr vámpír volt, és akkoriba én is ott… - egy kicsit elgondolkodott majd hozzátette: - éltem.

Figyelte, ahogy az újoncok előre hajolnak, mint akik nem akarnak egy szóról sem lemaradni. Mint nemrég a Szilveszter meséjén. És azt is észrevette, hogy ugyanúgy tesz a két ember is. De határozott. Közelebb kell férkőzzön a lányhoz, hogy az elárulja neki a titkait. Ha fél tőle nem fog beszélni. De ha beszél vele, mondjuk a boszikról, az nem árthat senkinek. Viszont csökkenhet köztük a távolság.

 – Amíg a várúr várta a sötétséget a boszi tartott egy beavatást, nem tudom, hogy csinálta. De a börtönben lévő emberek közül egy fiú és három lány boszivá vált estére. És nem úgy van, mint a mi fajtánknál, hogy idő kell, míg kezelni tudja ezt a létet, hanem a beavatás végeztével kész rémség lett belőlük, tüzet és földrengést varázsoltak… mindent tudtak. Úgy repkedtek a seprűkön, mintha mindig is azzal közlekedtek volna. Az egyik, nappal még egy összezavarodott sírós ártatlan leányzó volt. Aki azt sem tudta, hogy vámpírok léteznek. Még meg is sajnáltam. Aztán hirtelen mindent tudott a mi fajtánkról. Szinte teljesen porrá zúzta egymaga a teljes várat. Olyan hatalmas boszorkány lett, hogy csak elmenekülni tudtam. Persze most már lehet, legyőzném. De nem ez a lényeg. A beavatás alatt megváltoznak. Akit beavattak nem ember többé.

 – Hú – mondta Erik.

 – Összegezve: a boszorkányok nem emberek! - mondta Oliver.

 – És mi lett a várral, meg a barátoddal? - kérdezte Nóra.

 – Nem volt a barátom! Én is fogoly voltam. Amúgy elég egyértelmű. Kivégezték a boszik. A vár egy része megmaradt, egy része összedőlt. Teljesen lakhatatlanná vált.

 – Kérdeznék még valamit a boszikról mester. Útközben azt mondtad erősebbek is lehetnek, mint mi. Hogy van az, hogy él még valaki a mi fajtánkból? Hiszen az ellenségeik vagyunk, nem? - Kérdezte Nóra.

 – Nem erősebbek, - mondta Oliver - mert nem tudják stabilan tartani az erejüket. Bármikor támadnak, mi ugyanakkora erővel tudunk védekezni. De ők fáradnak, mint egy ember.

 – Vámpír bárkiből lehet, - tette hozzá Szilveszter - akár az összes embert vámpírrá változtathatnánk nagyon rövid idő alatt. De boszorkány nem lesz akárkiből, örökölni kell a hajlamot erre a betegségre. Kevesen vannak. Ha előre ki lehetne szagolni kiből lehet boszi és kiből nem, akkor már rég tettünk volna róla, hogy kihaljanak. És ami a legjobban hátráltatja őket az a fogadalmuk, hogy nem veszélyeztethetik az emberek életét. Sőt védelmezik azt. - Azzal felállt és egy vámpírimádóért tapsolt és együtt hagyták el a helyiséget. - Hamarosan jövök - szólt vissza az ajtóból.

 – Nem értem. Miért jó a vámpíroknak a szövetség az emberekkel?- kérdezte Nóra.

 – Az iskola miatt. - mondta Oliver, de nem szívesen válaszolt. Ez már túl sok információ. Az embereknek legalábbis. Mindig szívesen megosztotta a tudását a tanítványaival, de az emberekkel nem. Már pedig itt voltak emberek. Vámpírimádók, és azok is, akiket ő hozott. De Blanka és Robi aludtak. Ezért röviden és halkan ennyit elárult - Eredetileg egész Erdélyre vonatkozott a szövetség, vagy ahogy nevezték: Tündérkert-re. A nem ember evő vámpírok itt alapítottak iskolát, ahol az újoncok, mint ti, megtanulhatták kezelni a hirtelen változást, amivel a vámpírrá válás jár. Békés terület kell a tanuláshoz, ahol nem vadásznak rátok a tanulás idején.

 – De most már nem egész Erdélyre vonatkozik?

 – Most már nem. Ide például nem vonatkozik. - ezzel Oliver lezárta a beszélgetést. Szilveszterre nézett, aki éppen belépett a szobába, egy tele pohárral. És elküldte az imádókat:

 – Oliver, ne csigázz tovább! Mondd már el minek jöttél! - szólt Szilveszter szigorú hangon – és az embereket kikísérhetik az újoncok ha gondolod, ők is kapnak valami kaját maguknak a hűtőben.

Erik meglepetten nézett Szilveszterre, ezért ő magyarázatképpen hozzátette:

 – Ha vámpírimádókat akarsz tartani, jó ha tudsz adni ételt is időnként, nekik.

Oliver nem válaszolt. Gondolkozott. Aztán intett Eriknek, hogy maradhatnak. Halkan beszélt, alig halhatóan. Tapintani lehetett, hogy a jókedvű hangulat, ami a megérkezésükkor uralkodott, hogyan hagyja el a termet.

 – Háború készül, Szilveszter.

 – Tudok róla.

 – Valakinek nagyon nagy érdeke, hogy az, aki nem foglal pártot a harcban elsőként elpusztuljon.

 – Hm.

 – Bosziknál is ez a helyzet. Ők is hamarosan egymásnak esnek. - aztán szép sorjába elmesélt mindent, amit tud.

Közben észrevették, hogy az emberek ébredeznek.

 – Érdekes. - mondta Szilveszter - Most megmutathatjátok nekik a hűtőt - szólt az egyik rajongóhoz.

Azok Oliverre néztek, aki bólintott. Az újoncok elsiettek az emberekkel. De nem szívesen maradtak le a beszélgetés többi részéről. Ezért igyekeztek is vissza az emberekkel együtt.

 – Áruló van köztünk. - mondta eközben Oliver Szilveszternek - Nem tudom ki. De nem fogok vámpírok ellen harcolni. Kiszolgáltatottá tenni a saját fajomat a farkasokkal szembe. Ha eléggé megcsappan a számunk, jönnek a farkasok, és úgy mennek végig Európán, mint a kés a vajon.

 – IV. Béla és a tatárjárás. Értem mire gondolsz.

 – Úgy néz ki segítségünkre lesz egy boszi.

Szilveszter a sarokba kuporgó, szendvicset evő alakokra nézett: - A boszi miatt hoztad az embereket?

 – Igen. Egyelőre úgy néz ki, hogy ő sem akar háborút. Még nem egyértelmű, hogy kivel van.

 – Nem bízhatsz egy bosziban.

 – Egyelőre nem bízok. De nem ő lenne az első, aki hátat fordít a bosziknak.

 – Ez igaz. – gondolkodott - Na igen, ha teljesen mellénk állna - nézett mindentudó arccal, mintha többet takarna a mondat, mint amit kimondtak. És közben sűrűn bólogatott - Na igen, az nagy szövetség lenne.

 – Igen. Én is erre gondolok. De ha információkkal lát el az is segítség.

 – És mint tudjuk, neked nem hazudhat.

 – Nem bizony.

 – Hm. - gondolkodott Szilveszter, és kiitta a pohara tartalmát. - Veszélyes játékot űzöl.

 – Tudom. Benne vagy?

 – Naná! - Mosolygott Oliverre, és kezet fogtak. - és mi lesz az emberekkel?

 – Nem hiszem, hogy túlélik a telet. De az már nem az én bajom. Csak pár napig vannak nálunk.

 – Jó móka lesz!

Egymásra mosolyogtak. Ijesztő, férfias mosollyal. Olyannal, amiben harc és a kihívás izgalma keveredett.

Ekkor Blankának megszólalt a telefonja. Sms-e jött. Elzától.

A levegő hirtelen megfagyott. A mosoly elhalt. Blanka idegesen vette elő a telefont. Már látta lelki szemeivel, saját magát a szőke lány helyében, ahogy az ő csuklóját metszik el, és a vámpírok koccintanak a vérével.

Riadt szemekkel megnézte az Smst:

„Elkezdődött, és én nem ellenkezem veled. Találkozhatunk a kézfogón, ha vigyázol a lányokra Alsótömösön. Tali Annánál Évakor.”

A négy vámpír mereven ült. Oliver őt méregette, és közben arca elkezdett átváltozni véreres szörnyé.. A többiek azt várták, hogy cselekedjen.

A lány kapkodott. Biztos volt benne, hogy ez az üzenet nem neki jött, és nem Elzától. Tehát át kell adni!

 – Lila mező - súgta elfúló hangon Blanka, a halála biztos tudatában, behúzott nyakkal. Vállai közé rejtett fejjel, egyik karjával védve fejét, Oliver fele tartotta telefonját.

Oliver abban a pillanatban ott termett előtte. Arca félig átváltozott véreres szörnyeteggé, és kikapta a lány kezéből a telefont. Blanka lehajtott fejjel várta, hogy eljön a vég.

Oliver elolvasta az üzenetet. Arcvonásai rendeződtek.

 – A boszi üzent. Kitört a háború. Alsótömösre kell mennem. Gyanítom, hogy ott lesz a lánya. Rá is vigyázni kell! Más lányra nem utalhatott. Így is benne vagy? - kérdezte Szilvesztert.

Az válaszként bólintott, és vigyorgott:

 – Jól meggyűjtötte a bajodat. Igaz?

 – Valaki tudja a dátumot? - Kérdezte Oliver, válasz nélkül hagyva a megjegyzést.

 – December tizenkilenc. - mondta Erik.

 – Karácsonykor, pontosabban huszonnegyedikén van Éva napja, tehát szenteste találkozunk a boszival. Kellemes ünnepünk lesz. És izgalmas. - mosolygott most már ő is - Szövetséget ajánl, ha addig megvédjük a lányokat.

 – Akkor a srácot kinyírhatom? - kérdezte félig-meddig viccelődve Szilveszter – Úgy is kíváncsi vagyok a vérére.

 – Nem vagyok biztos benne, hogy jó néven venné az új barátunk. - mondta Oliver gúnyos hangnemben - Persze nem is haragudhat, ha véletlenül így történik. Nem része az egyességnek - Oliver és Szilveszter összemosolyogtak. Robi csak nyelt egyet.

 – Meleg ruha kell az embereknek. És hálózsák meg ilyesmi. - mondta végül komolyan Oliver. - Hideg lesz a Nagykő havason. Hol szerezhetném be?

 – Azzal ne törődj. De mégis csak jobb lenne, ha én lakmároznék, mint hogy cipeljünk őket, aztán megfagynak. Utána már nem lehet meginni a vérüket.

 – Azon gondolkodtam, hogy ezen a pár nap alatt, még beszélni kellene pár lehetséges szövetségessel, Szilveszter. - váltott témát Oliver.

 – Igazad van, a Nagykő kitűnő választás, onnan kiküldjük az üzenetet.

Oliver csak bólintott.

 – Már huszonöt éve nem zártam be a házat. - nézett körbe Szilveszter.

 – Már annyi ideje, hogy nem találkoztunk?

 – Igen és én tíz éve nem jártam ki a házból. Érdekes lesz.

Erik és Nóra nem értették a mestert, eddig még soha nem látták mosolyogni vagy nevetni, és elég buta vicceken nevetett ezzel a vámpírral. Nem lehetett biztosan tudni mi az, ami komoly közöttük és mi az, ami vicc. Vagy legalábbis ők nem tudták.

 – Ételt kell hoznom az újoncoknak. És az emberek ruháit, hálózsákot is be kell…

 – Azt bízd csak rám – Szólt közbe Szilveszter és tapsolt. Egy fiatal fiú jelent meg. Azonnal felkínálta a karját, de Szilveszter nem fogadta el. Összehívta a vámpírimádókat. Mint valami rock sztár úgy mozgott a rajongók körében. Lediktálta mire van szüksége. És azok örömükben nem tudták mit kezdjenek magukkal. Hiszen a nagy vámpír, Szilveszter, személyes feladattal bízta meg őket.

Egy vámpírimádó lépett Oliver elé, és egy flakont nyújtott át, amiben vörös színű folyadék volt:

 – A vágóhídról hoztam, ő felsége parancsára. - mondta csendesen Olivernek.

 – Ő felsége? - nézett rá Szilveszterre Oliver mosolyogva, aki még mindig utasításokat osztogatott.

 – Igen. Az én vagyok - mosolygott vissza némi büszkeséggel Szilveszter, és már nem is foglalkozott többet a vámpírtársaival. Kilépett a teremből az ember gyűrű pedig követte.

Oliver belekortyolt a flakonba, viszonylag friss disznóvér volt benne. Visszafordult az újoncokhoz, és átnyújtotta nekik a flakont.

 – Kitört a háború. Ha elrejtőznétek, akkor… - szólt az újoncokhoz, de azok közbe szóltak.

 – Mester veled megyünk. - kezdte Nóra - Bírni fogjuk. Nincs más választásunk.

 – Mester, veled megyünk. - mondta Erik - Marosvásárhelyen már mondtuk neked. Veled akarunk menni.

 – Hú - Oliver furcsának találta ezt az elkötelezettséget. A vámpírok ugyanis ritkán bíznak meg valakiben, és általában ahhoz hosszú idő kell elteljen, hogy ez megtörténjen. Igaz vannak esetek, amikor szükségük van egymásra a túléléshez, de alapvetően gyanakvóak. És nehezen viselik egymás társaságát. Vannak egyességek és szabályok, amit mindenki betart. Ebből áll a vámpír társadalom. A hazug vámpírok ugyanis hamar halnak, pontosan a gyanakvás miatt. De alapvetően mindegyikük magányosan él.

 – Gyanúsak vagytok nekem - mondta Oliver őszintén – Miért mondjátok ezt?

 – Nem sok más esélyünk van, nem igaz? - mondta Erik - Mégis melyik rejtekhely lehet biztonságos. Ilyenkor mindenki rejtőzködni akar… A boszorkányok is el kell rejtsék az embereket. Ilyenkor pedig azzal kezdik, hogy kifüstölnek minden rejtekhelyet. Hallottam, amikor erről beszélt egy rajongó…

 – Tudod mester, tisztában vagyunk vele, hogy tartoztál valamivel Viktornak, és csak azért vállaltad el a tanításunkat. Mert egyébként csak púp vagyunk a nyakadon.

 – Hogyan? - kérdezte Oliver.

 – Adele mondta. Szerinte meglepő, hogy vállaltál tanítványokat, mert rég nem tetted. Megkérdezte ki alkotott. Mondtam neki, hogy Viktor, és azt mondta, így már érthető, hiszen tartozol neki egy szívességgel. - mondta Erik.

 – Adele azon gondolkodott, hogy talán ki kellene végeznie minket. Miattad, mester. Mert szerinte Viktor becsapott téged, ahogy őt is becsapta. De végül is úgy döntött, miután kifaggatott minket, hogy visszaküld hozzád. - mondta Nóra – hogy te dönts a mi ügyünkben.

 – Tudjátok, hogy már nem bízom Viktorban, és titeket ő alkotott. Azt is tudjátok, hogy azért bízott rám titeket, hogy elterelje a figyelmemet. Akkor minek jöttetek vissza?

 – Egyedül folyton bajba kerültünk, és állandóan menekültünk a többi vámpír elől. És nem ismerünk egyetlen egy vámpírt sem, aki tanítana minket. - mondta Nóra.

 – Sőt, egyetlen vámpírt sem ismerünk. Úgy gondoltuk úgy van a legtöbb esélyünk a túléléshez, ha visszajövünk hozzád. Persze meg is ölhettél volna minket… - mondta Erik.

 – De Eriket sem ölted meg, amikor bajba sodort. Reméltük, most sem teszed meg. - mondta Nóra - Meg kellett próbáljuk.

 – Miért nem mentetek vissza Viktorhoz?

 – Nem tudjuk hol van. - mondta Nóra őszintén.

 – Amikor átváltoztatott, a kezünkbe adott egy lapot, amin a te címed volt. - mondta Erik – Azt is mondta szakítsunk meg minden kapcsolatot az emberekkel. Azóta nem láttuk. Nem lépett kapcsolatba velünk.

 – Senki mást nem ismertünk, mester, rajtad kívül, azért jöttünk vissza. - mondta Nóra.

 – És most sem ismerünk. - szólt Erik, és szélesen elvigyorodott - Ha mész, megyünk veled. A háborúba is.

 – Hülyék vagytok! - szólt Oliver is, és legyintett.

 – Igen mester - jött a válasz egyszerre a két mosolygó újonctól.

 – És ha véletlenül találkoznátok Viktorral, ki mellé állnátok?

 – Nem tudom – mondta Erik őszintén, hiszen tudta, hogy Olivernek hazudni nem lehet.

Olivernek alkalmasnak tűnt az időpont hogy beszéljen Blankával IV. Béláról, míg Szilveszter elkészül. Kíváncsi volt mit tud a lány, és kitől. Ezért odalépett hozzá és megkérte mesélje el neki, amit tud.

 – Ez nagyon érdekes. - mondta Oliver Blankának miután az elmesélte a könyvtárban történteket, a számítógéppel, és a felugró történettel.

 – Egyetlen vámpírt ismerek, aki képes hallucinációt okozni, úgy hogy nem néz az ember szemébe, és jelen sincsen. Viktornak hívják. De ő nem lehetett.

 – Ő változtatta át a tanítványaidat - mondta Blanka.

 – Igen ő. Az ő képessége úgy működik, hogy vagy személyesen egy érintés által küldi a képeket, vagy egy tárgyba rejti a hallucinációt, majd azt eljuttatja a konkrét személynek, akinek címezve van. De csak olyannál tudja ezt így használni, akinek már érintés útján előzőleg küldött hallucinációt, vagy megharapott.

 – Nem értem.

 – Nem is baj az. Hiszen, egyáltalán nem biztos, hogy vámpír volt, aki ezt neked okozta. Akár boszorkány is lehetett. Nem tudom ki küldhette neked ezeket a képeket a fejedbe. Csak azt, hogy Viktor nem járt a környéken az utóbbi tíz évbe.

 – De Eriket és Nórát…

 – Eriket és Nórát nem Erdélyben változtatta át, hanem Szlovákiában.

 – De akkor hogyan jutottak el hozzád, ha…

 – Ez nem rád tartozik! - szólt közbe Oliver - a lényeg az, hogy valaki valamiért üzenni akart neked. De ki és miért? És ami ennél is fontosabb az az, hogy mit? Megtévesztésnek szánta vagy segítségnek? Barát vagy ellenség az illető? Mi vámpírok nem tudjuk, vagy pontosabban fogalmazva, elég keveset tudunk arról, hogy a boszorkányok hogyan reagáltak, hogyan élték meg azt, amikor a vérfarkasok betörtek annak idején Erdélybe. Tudod, még nem ültünk le velük egy sör mellett, egy jó kis csevejre. - mosolyodott el gúnyosan. Hiszen az utóbbi pár napban sokkal többet megtudott és sokkal több kapcsolata volt a boszorkányokkal, mint az elmúlt harminc évben összesen. Minden esetre, ő is szeretett volna többet megtudni Blanka látomásáról, ezért segíteni akart neki annak értelmének kiderítésében:

 – De ami feltűnik, az az, hogy a te látomásod, akár valóban megtörtént, akár nem, nem vámpírokról szól. Hanem boszorkányokról. Ők elég sok varázslatot ismernek. Arról én nem tudok, hogy tudnak-e hallucinációt okozni az embereknek, de valószínűleg igen.

 – Miből gondolod, hogy távolról okozták?

 – Megérezném, ha egy beavatott boszorkány, vagy egy vámpír belép a területemre. Mint ahogy a Boszorkány is megérezte volna.

 – És ha a boszorkány nincs beavatva?

 – Elég valószerűtlen, hogy egy nem beavatott ilyen varázslatokra képes legyen. Persze volt már rá példa, de ez ritkaság. És a varázslatai elég kiszámíthatatlanok voltak. Szóval én kizártnak tartom.

Közben Szilveszter is átöltözött. Nadrágja szára, és mellénye, a kabát alatt tele volt ezüstből készült fegyverrel. Hátán keresztben két hatalmas ezüstből készült kétkezes kard, mindkettő markolatán ékkövek voltak, az egyiken rubin a másikon zafír, és gyönyörűen kidolgozott oroszlánok tartották őket. A kardok súlypontját, és könnyed kezelhetőségét elősegítendő nehezék, gomb, a markolat végén, ugyanúgy gyémántokkal volt díszítve, mint az Oliveré.

Hihetetlen volt, ahogy ezeket a hosszú pengéjű széles nehéz kardokat, fél kézzel forgatja kezében, amikor hátán kialakított tokjukba helyezi.

 – Fogarason felkeresem… - kezdte Oliver.

 – A törpét. - vágott a szavába Szilveszter morgolódva. Oliver bólintott.

 – Biztos vagy benne? - kérdezte Szilveszter. - Nem hiszem, hogy jó ötlet. Ő nem csapatjátékos, Oliver. Még vámpírnak is túl magányos.

 – Ebben igazad van. De jól jönne a segítsége. És ha igazam van, és a farkasok settenkednek mindenütt, akkor ez őt is érinti.

 – Igen tudom. De nem nagyon jövünk ki egymással ismét csak veszekedés lesz. Én nem bánom, ha jön, de ő nem fog örülni nekem.

 – Tudok róla. De már nagy gyerekek vagytok, és egy közös cél jót tesz a kapcsolatoknak.

 – Lehet de…

 – Ennyire zavar?

 – Nem. Engem nem! Hisz tudod, Őt fogja zavarni az én jelenlétem.

 – Velünk jön. Te meg nem sértődsz meg, ha nem nevet velünk. Nem zavarjuk a magányában, mikor félrevonul, és akkor nem lesz baj.

 – Nem vagyok én sértődős. - mondta morózusan Szilveszter.

 – Bocs, nem úgy értettem. Azért ígérd meg, hogy nem piszkálod.

 – Rendben. - vont vállat Szilveszter, és a barátjára nézett - Párszor megmentette már a seggemet. És mikor mondtad, mi a helyzet sejtettem, hogy őt is hívod. Talán nem szedjük szét egymást. De meg kellett próbáljalak lebeszélni.

 – Kösz. Aztán majd vitatkozhattok megint Istenhiteteken. Jó móka lesz. - Mondta Oliver mosolyogva. Szilveszter megcsóválta a fejét és elröhögte magát. Oliver csatlakozott.

 – Ne haragudj mester, de nem értjük mi van veled. - szólt Erik.

 – Állandóan ijesztgeted az embereket, és nem értjük min röhögtök… - mondta Nóra.

 – Már régóta barátok vagyunk. - mondta Oliver.

 – És rég nem találkoztunk- tette hozzá Szilveszter.

 – Az emberek félrevezetésével foglalkoztunk legutóbb, amikor együtt dolgoztunk…

 – De még milyen jól csináltuk - vágott közbe Szilveszter.

 – Igen. És nagyon élveztük. Közel száz évig csináltuk.

 – Amíg elegünk nem lett egymásból. De helyesbítek, nem bírtuk ki egymást száz évig, az csak nyolcvan volt, csak többnek tűnt. - nevettek.

 – Igen. De jók voltunk benne.

 – Huszonöt éve hagytuk abba. - tette hozzá Szilveszter.

 – Más képet alkottunk a vámpírokról. Mint ezek az újak.

 – Mi jobban csináltuk, mint ez az új generáció. - mondta büszkén Szilveszter - Bármit is találtunk ki a vámpírokról, mindig volt bennük tartás, és veszély. A mi vámpírjaink félelmetesek voltak. Nem ilyen puhányok, mint amit ez az új generáció csinál, szirupos szerelmes fiúcskákat. - tette hozzá lenézően - A mostani fiatalok nem félelmet éreznek, hanem szerelmesek a vámpírokba. Mondtam én már akkor is, hogy nem kéne ezzel megbízni Jessicát. Mindig is nagyon romantikus elképzelései voltak a dolgokról.

 – Azért választották őt a megtévesztés vezetésére, mert háromszáz évig különböző néven regényeket ír.

 – Romantikus regényeket, Oliver.

 – Többnyire tényleg azokat, de…

 – Nem többnyire! Minden regénye tele van romantikus szálakkal, és viszonyokkal. Csak azokat írt!

 – Hát én annyira nem ismerem a munkásságát.

 – Én is csak azután kezdtem utánanézni, miután megválasztották, és nekifogott ilyen hülyének beállítani a fajtánkat. A rajongóim, nem félnek tőlem, hanem szerelmes szemekkel néznek.

 – Ne is mondd. Azóta alig tudom lerázni a vámpírimádókat. - mondta Oliver sóhajtva.

 – Igaz, azóta többen jönnek. De ilyen áron nem kell a friss vérük.

Elindultak. Szó nélkül rohantak végig a hóval borított erdőkön.

Fogarason bevitték az embereket egy gyorsétterembe enni és melegedni. Kint tombolt a tél. Oliver mielőtt külön vált a csoporttól és elment, hogy megkeresse a törpét, még megkérdezte az újoncokat:

 – Hogy vagytok? - intettek, hogy jól. Aztán az emberekhez fordult.

 – Erik nem fog bántani titeket, megnyugodhattok. Szilveszter sem. Csak ne csináljatok gondot nekik. És maradjatok a közelükben! - Blanka és Robi bólintott.

Ekkor Oliver megrezzent, ahogy Szilveszter is.

 – Érezted? - Szólt Szilveszterhez Oliver. Ő pedig alig láthatóan bólintott - Légy résen, és küld a jelet, ha kellek. Hozom az erősítést. Ne haragudj, hogy rád… Tudod, hogy nem vihetem…

 – Nyugi, nem lesz gond. Megvédem őket. De igyekezz azzal az erősítéssel!

Kezet fogtak és Oliver elment.

Leültek egy asztalhoz. Szilveszter ült az asztalfőn, ami a legközelebbi hely volt a kijárati ajtóhoz. Háttal ült neki, de úgy fordította a székét, hogy szeme sarkából lássa az ajtót. Blanka és Robi egymással szemben ültek. Az asztal másik végén, Nóra és Erik egymással szembe. Erik ült Blanka mellett.

Nem beszéltek. Vártak. Miután a pincér felvette a rendelést, Erik Blanka fele fordult:

 – Már régóta beszélni szeretnék veled – és megérintette a lány kezét. Blankán végig futott a hideg, a márványkéz érintésére. Igaz egész nap Oliver hátán utazott, aki szintén nem árasztotta a hőt. De ez most Erik volt. Erik, aki meg akarta ölni őt.

 – Bocs! - mondta Erik – Kezdjük újra. - zavartan Nórára nézett, aki biztató mosolyt küldött felé. Erik folyatta:

 – Nem akartalak bántani akkor. Megrémültem.

 – Te rémültél meg?! - Kérdezte Blanka hitetlenkedve.

 – Igen. - mondta rendkívül halk, bűnbánó hangon - Egyenesen a szemembe néztél és olyan vádló volt a tekinteted. Vagy legalábbis én annak láttam. Nem tudom, ha megérted.

 – Hát nem.

 – Nem vagyok a legjobb az önkifejezésben, de megpróbálom elmondani.

Blanka nem válaszolt

 – Tudod, Nóra meg én együtt jártunk, mielőtt átváltoztunk. Jegyesek voltunk. A múlt hétvégére volt kitűzve az esküvőnk. Tudod, sokat beszélgettünk erről azóta. Hogy helyes, vagy sem, hogy átváltoztunk. Ha emberek lennénk, lenne igazi esküvőnk. Ahol mellettünk lenne a családunk… Aztán majd tervezhetnénk kisebb vagy nagyobb családot, gyerekeket… Feláldoztuk az életüket, és közös álmainkat, a szerelemért, hogy együtt maradjunk. De nem volt más választásunk.

Félbe szakította saját monológját, és magyarázkodva hozzátette:

 – Tudod, azért beszélek erről, mert így akarok bocsánatot kérni. De hidd el, nem igazán értek ehhez. Már emberként sem nagyon ment a bocsánatkérés. Vámpírként felerősödnek a tulajdonságok, a jók is, és a rosszak is.

Erik a szemben ülő Nórára nézett. Aki biztatva nézett rá, hogy mondja csak tovább, és felé nyújtotta a kezét. Erik megfogta a felkínált támaszt. Robi is őket figyelte. Úgy tűnt csak Szilvesztert nem érdekli a történet. Ő feszülten az ajtót leste.

 – Megismertem egy vámpírt. - folytatta Erik - Pár hónappal az átváltozásunk előtt. Szimpatikusnak talált engem, és át akart változtatni. Választási lehetőséget adott. Nórával megbeszéltük a dolgot, és visszautasítottuk a lehetőséget.

Ismét Nórára nézett biztatásért. Úgy tűnt egyre inkább zavarban van. Nóra szemébe nézve folytatta:

 – Aztán egy hét múlva Nórának autóbalesete volt. Nem élte volna túl. Annyira fájt úgy látni őt… - Ekkor ismét Blanka fele fordult. - Rengeteg műtéten esett át, és az orvosok semmi jót nem ígértek. Aztán a baleset után három nappal szólt az orvos, hogy nincs már több remény. Nem tehetnek semmit érte. Összetörtem. - ismét Nórára nézett. Nóra biztatta, hogy folytassa a vallomást. Erik most már suttogva, az asztallapot nézve mesélte tovább a történetet:

 – Segítségül hívtam azt a vámpírt. Viktort. - Blanka szemébe nézve kereste a megértés szikráit, miközben tovább beszélt - És átváltoztatott. Az ismerőseink, rokonaink, tudtak Nóra autóbalesetéről, és hogy meg fog halni.

Mélyen felsóhajtott, mintha légszomja lenne. Aztán lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy még nem dolgozta fel az eseményeket. Nehezen beszél erről:

 – Az átváltozás után meg kellett rendezni a halálunkat. Én eljátszottam az öngyilkosságot. Felakasztottam magam. Megjátszottuk a temetésünket. Láttam, ahogy a szeretteim gyászolnak.

Kicsit megrázta a fejét. Mintha az emlékeket akarná lerázni. Aztán ismét sóhajtott:

 – Szóval a rokonaink, és barátaink, nem tudtak megbocsájtani nekem, hogy öngyilkos lettem. Azon az estén ott Marosvásárhelyen, pont úgy néztél rám, mint a bátyám. Ő talált meg akkor, felakasztva.

Erik szünetet tartott gondolkodott. Amikor megszólalt hangja gyötrődésről árulkodott:

 – Tudod, amikor először… találkoztunk… akkor mentünk először emberek lakta településre. Emberek közelébe. Amúgy is ideges voltam, hogy hogyan fogom bírni. Bekattantam, amikor megláttalak. Láttam a szemeidet, mintha belém láttak volna. Teljesen bekattantam. Megzavarodtam. Megszűntem gondolkodni, csak az ösztön és az állat maradt meg. Szörnyű volt…

Látszott rajta, hogy szégyelli magát. Blankára nézett. Őszintén meg akar vallani neki mindent. Esélyt adva neki, hogy megértse:

 – Én akkor, már nem láttalak… Nem láttalak embernek. Csak a vadászatot láttam. Ne haragudj. Nem akartam. Nem akartam ilyent tenni… Nem akartam ilyen lenni… Mi Nórával megbeszéltük… megfogadtuk, hogy soha nem támadunk emberre. Hogy nem iszunk emberből, soha. És nem ittam belőled. Tudom, hogy ez nem ment fel. De nem akartalak bántani. Még sokat kell tanulnom a mostani magamról. Teljesen más, mint ahogy elképzeltük. Azt hittem, én más leszek, mint mások. Erősebb. Annyira biztosak voltunk magunkba, hogy csak döntés kérdése az egész… De meg kell ismerni ezt az új ösztönt, hogy kezelni tudjuk… És sokat fejlődtem azóta. És most már biztosan állíthatom, hogy nem foglak bántani. Most már sokkal inkább ura vagyok a bennem élő ösztönöknek. - aztán reménykedve Blankára nézett - Megértesz?

 – Elhiszem, hogy nem fogsz rám támadni. De nem valószínű, hogy a közeljövőben barátok leszünk. Túlságosan bennem van az a kép… – mondta Blanka.

 – Hát igen. - mosolygott rá Erik.

Nóra figyelte őket, és büszkén megszorította Erik kezét.

Blanka fáradt volt. Kihozták a szendvicsét, és ő enni kezdett. Nagyot harapott a szendvicsből majd letette a maradékot a tányérjára. A szendvics mintha előbb vörösre változott, majd, mint egy kocsonya inogni kezdett. Szétpattant és szétfolyt a tányéron, mint egy pohár sűrű vörösbor. Blanka hirtelen a szájához kapta a kezét, hogy ne sikítson fel. De észrevette, hogy véres a keze. Bal tenyerében a vér keresztformát alkotott. Másik kezével elkezdte letörölni, és ettől a vér két fele vált, mint két egymást mutató nyíl, vagy két V betű melyeknek hegye egymás fele mutat. Gonosz kacajt hallott valahonnan.

Blanka felsikított.

Ekkor az ajtó kinyílt, és egy fekete bőrnadrágot viselő, vörös hajú lány mögött két megtermett szürke vérfarkas lépett be a terembe.