19. Csapdába esett szövetség

Ildikó az évek folyamán rájött, hogy az egyszerű tervek a működőképesek. Minél bonyolultabb a terv annál több hiba csúszhat be. Tehát a terv egyszerű volt. Végez a foglyokkal, és ráfogja az egészet Lukácsra. Az alkalom pedig adott volt. Rafael, egyelőre nem tud a foglyokkal bajlódni, hiszen perceken belül megérkezik Márkusz és a falkája. Mindenki el lesz foglalva. A falkák közötti feszültség eltereli mindenki figyelmét. Egyszerű és zseniális terv. Megjelenik a másik falka üdvözlésén. Majd amikor a falkavezérek külön vonulnak, hogy tárgyaljanak, lemegy a pincébe.

A szél már elhozta a fehér farkasok szagát.

Fehér farkasok, fekete farkasok. Mekkora hülyeség. - állapította meg magában Ildikó - Mintha lenne valami különbség közöttük. Mindkét falkában vannak fehérek, szürkék, barnák, feketék, vörösek. A szín nem olyasmi, amit egy farkas átad az átváltoztatás során. A szín leginkább attól függ, hogy milyen színű haja volt az embernek mielőtt vérfarkas lett. De ilyen óvodás szokások szerint nevet kell adni a csapatnak. Miért nem jó, hogy Rafael falkája? Azt mondják, azért mert a falka nem egy egyed tulajdona, hanem mindenkié. Mégis a legerősebb dönt mindenben! És mit várhat az ember a farkasoktól? Mi mást? Ilyen fantáziadús neveket: Mint fehér, meg fekete. Jó hogy nem mindjárt kék! Bár ki tudja, lehet, van olyan is!

Ha majd ő lesz az alfa, első lépésben megváltoztatja, és nem lesz ilyen bugyuta neve! A név ébresszen tiszteletet mindenkiben! Sugározzon erőt! De mit várni ezektől? Férfiak!

Ildikó, mindeközben egyenes fejedelmi tartásban apró visszafogott, barátságos mosolyt küldött az érkező jövevények fele, mint ahogy egy jó házigazdától elvárják.

A szél elhozta a vámpírok szagát is.

 – Mi a csoda? - kérdezte Márkusz.

 – Nyugalom barátom. Hadd üdvözöljelek előbb. - kezet fogtak, majd Rafael hozzá tette - Megjött a vendéged. A pincébe egy külön cellát kapott, a csapata pedig egy másikat.

 – Látni akarom - mondta Márkusz.

 – Ahogy kívánod. - mondta Rafael, és intett, hogy hozzák elő a vámpírt. Egy, Rafael kegyeire éhes falkatag rohant is teljesíteni az alfa kívánságát. Nemsokára előállította Viktort.

Rafael szemügyre vette Viktor és Márkusz képét, akik mindketten emberi alakjukban mutatkoztak. Nem lehetett nem észrevenni a hasonlóságot. Márkusznak ugyan a vérfarkasokra jellemző barna bőre és vörösesbarna szeme volt, míg Viktor vámpír sápadtsággal és hideg kék szemekkel büszkélkedhetett. De ezt leszámítva egyformák voltak. Egyforma magasság, haj, széles váll és testalkat. Ugyanaz az orr, ugyanaz a robusztus homlok, ugyanolyan ívű szemöldök, karakteres szögletes arc, és áll. Egyformák még a mozdulatok is. Hihetetlen. Mint egyetlen embernek a vérfarkas és a vámpír változata. Kétség sem fért hozzá: egypetéjű ikrek voltak. Ilyent még halandó nem látott. De még halhatatlan sem.

Szemközt a pinceablak nyitva volt, és a bent lévők mindent hallottak és láttak.

Oliver alig hitt a szemének. Az ablakon át látta Viktor vérfarkas változatát. Behallatszott Viktor méltatlan hangja:

 – Nem így egyeztünk! Ebbe én nem megyek bele!

 – Nem állsz olyan helyzetben, hogy alkudozz velünk! - válaszolt Márkusz. Még a különös akcentusuk és hanghordozásuk is hasonlított -A vérfarkasok táborában vagy! Húzd meg magad, vámpír!

 – Hogy beszélhetsz így velem? A közös jövőnket építjük.

 – Nekünk nincs közös jövőnk, Viktor. Ősellenségek vagyunk. Csak azért vagy még életben, mert számunkra hasznos vagy!

 – A testvérem vagy - mondta értetlenkedve Viktor.

 – A farkasnak farkas a testvére! - felelte Márkusz kimérten, mintha egy oktalan gyereknek magyarázna.

 – Hogy mondhatod ezt?! Megállapodtunk! Ugyanazért az ügyért küzdünk!

 – Nekem nincsenek közös ügyeim egy vámpírral! - fortyant fel Márkusz.

 – Nem kell így beszélned! Tudom, hogy te is vissza akarod kapni a családodat. Már csak mi maradtunk. Ketten.

 – Nekem már van családom, Viktor. TE pedig, nem vagy a tagja. Mindig is gyáva alak voltál, aki engem utánoz.

 – Ez nem igaz. Mindig kiálltam melletted. Én vigyáztam rád akkor is, amikor ez lett belőled.

 – Ez lett belőlem? Azt hitted, hogy védtelen áldozat vagyok? Soha sem gondoltál arra, hogy nekem tetszik, ami vagyok. Ez akartam lenni.

 – Ez nem igaz!

 – Feltetted magadnak egyszer is a kérdést, miért nem változtattalak akkor át téged is vérfarkassá?

 – Még magadra sem tudtál vigyázni. Nagyon nehéz volt neked. Ha észrevettek volna az emberek elpusztítottak volna téged. Én kellett etesselek…

Márkusz nevetett:

 – Ugyan kérlek. Nem mondom, kényelmesebb volt így, de nem igazán aggódtam az emberek életben maradása miatt. Az te voltál, akit ez érdekelt. - aztán legyintett - Azért nem változtattalak át, mert nem akartam osztozni veled az örök életen. Nem akartam, hogy továbbra is ott koslass a nyomomban.

Viktor csodálkozva nézett rá. Nem ismert a testvérére. Arról próbálta meggyőzni magát, hogy ez valami buta teszt. Hogy ezeket a szavakat nem gondolhatja komolyan. Hogy hamarosan Márkusz elmosolyodik, és közli, hogy megbízik a szövetségében és ismét testvérekként élnek majd.

Mert igen a múltban is voltak vitáik, emberi életükben, Viktor gyámoltalanabb volt és visszahúzódó. Míg Márkusz talpraesett volt és egy nagy mókamester, igazán belevetette magát az életbe, és élvezte azt. De nem volt igazán harag közöttük. Ebben biztos volt. Mint ahogy abban is, hogy Márkusz most mindezt azért mondja, hogy megbántsa őt. Mindig tudott olvasni bátyja arcáról. Márkusz megváltozott. Igen ezt jól látja. De a testvére és, meg kell próbálja rendbe hozni a dolgokat köztük. Biztos csak azért beszél így, mert látják a falka tagjai. Nem akar gyengének tűnni előttük. Nem gondolhatja komolyan.

 – Márkusz, bármit is mondjál, a testvérem vagy. Gyere, beszéljük ezt meg kettesben.

Márkusz arcán végig suhant a szégyen, és az undor.

 – Kérlek! - tette hozzá halkan Viktor.

 – Nem. - jött a válasz, mintha csak kiköpte volna a szót.

 – Márkusz. Nézz magadra, még mindig testvérek vagyunk. Egyformák.

 – Azt hiszed olyan nagy dicsőség számomra, hogy van egy vámpír, aki úgy néz ki, mint én? - csattant fel most már nyílt ellenszenvvel, Márkusz.

Viktor ekkor már tudta, hogy veszett ügyért harcol, de azért még tett egy kísérletet:

 – Emlékszel? Egymás ellenségei lettünk, amikor átváltoztattak. Mert az a kegyetlen vámpír egymás ellen akart uszítani minket. De mi összefogtunk, és legyőztük őt. Mert együtt erősebbek vagyunk Márkusz. Ez most is így van.

 – Te gyenge voltál Viktor, és befolyásolható. Így a nemződ ellen tudtalak fordítani. De én sohasem fordítottam volna hátat a sajátomnak, egy vérfarkasnak! El sem tudod képzelni, hogy mekkora szégyen ez nekem, hogy közöm van a vámpírokhoz.

 – Miért mondod ezt? Ne mondj ilyeneket. Jól tudod, hogy megbántasz vele! Én segítettem neked behozni a vérfarkasokat Erdélybe. Hogy közösen felépítsünk egy új birodalmat. Minden titkot, amit lehetett elmondtam neked, hogy ismét egy család legyünk. Mindent elmondtam, csak hogy ez sikerüljön!

 – Hát ha ez igaz, akkor többé már nincs szükségünk rád! - fordított hátat Márkusz Viktornak. Majd a falkatagjaira nézett: - Öljétek meg!

 – Nem teheted ezt. Testvérek vagyunk!

 – Nem vagyunk testvérek! Egy vérfarkasnak nincsenek vámpír rokonai!

 – Ez esetben, mégsem győztük le azt a kegyetlen vámpírt annak idején. - mondta Viktor - Ő győzött, le minket. Sikerült neki! Sikerült egymás ellen uszítania, testvérem, hogy megöljük egymást.

Márkusz Viktor elé lépett és kitépte szívét.

Viktor nem védekezett, csak összeszorított szájjal, csalódott szemekkel nézte Márkuszt. Majd egy marok hamu lett belőle.

 – Seperjétek ki innen, ezt a vámpírhamut! Zavar a szaglásban - Mondta Márkusz, és porolgatni kezdte ruháját. Aztán visszafordult Rafaelhez, hogy megbeszéljék a további részleteket.

A pincében lévő vámpírok mindent hallottak, mindent láttak. Feszültség lett úrrá rajtuk.

Viszont, Viktor csapatán nem csak feszültség látszott. Mindegyikük átváltozott véreres szörnyeteggé, és egyszerre mordultak fel, majd kiadták azt a visító hangot, a harci kiáltást.

Krisztina nem ment fel a várba, hogy ott fogadja a köszönetnyilvánítást, csak intett a bent lévő emberek és boszorkányok fele, és a Bogáti erdő fele vezette csapatát. Már az előbbi csatában is feltűnt neki, hogy Szidónia nem követi az utasításait, hanem saját szakállára cselekszik.

Bizonyára nehéz lehet - gondolta magában Krisztina - tanácsos létére egy gyengébb boszorkányt követni. Az is furcsa lehet, hogy van egyáltalán valaki, aki meg mondja, mit csináljon. De majd bele rázódik.

Nem így lett.

Mikor a Bogáti erdőhöz értek, látták, hogy a vérfarkasok elfogták a boszorkányokat, és megkötözték őket. Negyven boszorkányt dobáltak fel egy zárt teherkocsi rakterébe. Kezük hátrakötve, szájuk betömve. Szemük leragasztva.

Egy vérfarkas éppen a teherkabin ajtaját készült becsukni, mikor Krisztináék hatalmas csapata megérkezett.

Szidónia oda sem figyelve Krisztina utasításaira előre repült, és egy légörvény segítségével elindította a kamiont. Majd utána repült és felkapaszkodott a tetejére. A vérfarkasok felkapaszkodtak a kamion oldalára. A kabinban is ült már egy.

A vérfarkasok, amikor meglátták mekkora csapat boszorkány érkezik, szétszaladtak. A völgyben lévő út szinte teljesen kiürült, és két oldalt az erdő csengett a vérfarkasok zajától.

Krisztina mérges volt. Nem engedheti, hogy a vérfarkasok közül bárki is eljusson az alfához, hogy jelentsen róluk. Újra kellett szervezze az egész akciót.

A szászrégeni csapat követi a kamiont és eltávolítja róla a vérfarkasokat. Gyergyói csapat szolgáltatja a védelmüket. A Csíkszeredai csapat haladjon előttük és megtisztítja a terepet.

A maradék hét csapatból hármat a jobb oldali domb, hármat a baloldali domb erdeibe vezényelt. Egyel pedig a védelmi vonalakat biztosította.

A vadászat elindult. A vérfarkasok közel sem voltak annyian, mint az előbb kőhalomnál. Mégsem tudtak mindenkit levadászni. Nem sikerült körbe zárni őket. Sokan kicsúsztak a kezük közül.

Szidónia önelégülten ment át a Bogáti erdőn. Biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett. Hiszen egyetlen boszorkány sem sérült meg. Mindet kiszabadította.

De senki sem gratulált. Senki sem éljenzett, mint ahogy azt ő elvárta volna.

Az egyik Régeni boszorkány elmasírozott mellette a kamion rakteréhez, és az ott lévőknek segített leszállni. Többen követték példáját. Néma csendben tették a dolgukat, szerre lesegítették a boszorkányokat és eloldozták.

Két óra elteltével Krisztina visszarendelte a csapatokat. Megkeresték a teherkocsit és a várakozó boszorkányokat. Legalább tizenöt vérfarkas megszökött. És biztosan értesíti a többieket. Most már ők is tudni fognak róla, hogy a boszorkányok csapatot szerveztek.

Ha a vérfarkasok tartják fogva a tanács tagjait, akkor ez végzetes lehet számukra. A tanács nem tudni hol van, de valamiért cselekvésképtelen. A vérfarkasok csak azért tartják életben őket, hogy a boszorkányok ne szervezzenek csapatot. Ha a tanács él, nem ad ki parancsot. A boszorkányok az utolsó parancsot követik. Ha megölnek egy tanácsost az már háború. Megtorlást követel.

Most egy ekkora csapat boszorkányról jelentenek azok a vérfarkasok. Még mielőtt a boszorkányoknak bármilyen fogalmuk is lehetne, hogy hol a tanács. Még mielőtt bármilyen stratégiát megfogalmazhattak volna ezzel kapcsolatban. Mielőtt kereső csapatokat szerveztek volna.

Mielőbb meg kell tudniuk, hol van a tanács!

 – Na, milyen voltam? - kérdezte a még mindig önelégült Szidónia.

 – Hadd ne mondjam meg! - mondta Krisztina.

 – Egy idióta voltál - mondta Bertalan - Ez egy felelőtlen gyerekes cselekedet volt! Csak egy öntelt, tehetségtelen, elkényeztetett csitri tesz ilyent.

 – Hogy? - csattant fel Szidónia - Megmentettem őket. Mind sértetlenül megmenekültek a vérfarkasoktól.

 – Ez nem is volt kérdés, Szidónia - mondta Krisztina- hatalmas túlerőben voltunk. Mindenképpen megmentettük volna őket.

 – Akkor viszont nem ártottam semmit, csak felgyorsítottam a dolgokat!

 – Órákat töltöttünk azzal, hogy vérfarkasokat hajkurásztunk az erdőbe! Az volt a cél, hogy egyetlenegy se szökjön meg. De legkevesebb tizenöten túlélték. Miattad!

 – Ezt nem tudtam.

 – Mégis mit képzeltél mikor oda mentél egyedül. Hogy majd egyedül fogod megvívni ezt a háborút? Hogy felérsz egy egész csapattal, mert tanácsos vagy?! Mert jobb vagy mindenkinél? Én mentettem meg azt a beképzelt, arrogáns seggedet! Ha nem áll mögötted ez a hatalmas csapat, akkor nem rohantak volna el a vérfarkasok. Nem ijedtek volna meg egyetlen boszorkánytól, még akkor sem, ha az tanácsos! Ha egyedül akarsz harcolni, akkor nincs helyed ebben a csapatban!

 – Te nem értesz semmit! - csattant fel Szidónia

 – Ja, ebben igazad van! Mégis mi bajod van neked?! Előbb a vérfarkas támadás idején a vámpírok ellen akarod vezetni a boszorkányokat. Most meg egyedül mész szembe a vérfarkasokkal?!

 – Azt hittem, hogy helyesen teszem.

 – Hát tévedtél - állapította meg Krisztina.

 – Jól van tévedtem! Tán te sosem tévedtél? Nem mértem jól fel a helyzetet, ez nyilvánvaló. Először szerelmet vallok egy vámpírnak… most meg ez… Mindent elszúrok!

 – Hogy mit csináltál?! - kérdezte Krisztina elhűlve.

 – Annyira kedves, és odaadó volt. Azt hittem ő az életem párja. Szerettem. Nem. Most is szeretem. De meg akarom ölni. Kiszedte belőlem a boszorkányok titkait. Aztán megalázott és ott hagyott. Mert már nincs többé szüksége rám.

Krisztina elhűlten nézett rá. Szidónia szeméből folytak a könnyek:

 – Ezért akartam csapatot. Ezért akartam elkapni a rohadékot, mielőtt bárkinek is elmondaná! Hogy megöljem!

 – Értem. - mondta zavartan Krisztina - Hogy hívják azt a vámpírt?

 – Milán - sütötte le a szemét Szidónia.

 – Bedőltél annak a nőcsábásznak?! - kérdezte Krisztina, és vele egyszerre még néhányan ugyanezt a kérdést tették fel.

Krisztina rájött, hogy úgy sem változtathat semmin. Átölelte a fiatal tanácsost, aki a lánya lehetett volna, és vigasztalni kezdte, és közben azon gondolkodott, hogy most mi tévő legyen.

Egy boszorkány lépett Krisztinához.

 – Láttad a teherkocsit amire feldobáltak bennünket? - kérdezte Andrea a segesvári boszi.

 – Nem. - válaszolta, és elindult Andreával a kamion irányába.

 – Fagyasztott élelmiszeres teherkocsi, nagy piros logóval. - mondta Krisztina - mostanában ilyeneket látok mindenfele.

 – Ilyen zárt térben éjjel-nappal tudnak utazni a farkasok. Anélkül, hogy bárki megérezze a szagukat. Így se a boszorkányok se a vámpírok nem tudják kiszagolni őket.

 – Hogy?

 – Mindenfele látni ilyen kamionokat, mindenhol ott vannak.

 – De nappal nem tudják vezetni - kezdte a mondatot, de nem fejezte be. Rájött mit akar mondani a másik - emberek vezetik. Vérfarkasimádók.

 – Igen. Így tudtak észrevétlenül bejönni.

Oliver gondolat útján beszélt társaival. Mindnyájan megrendültek az előbbi jeleneten. Előbb Szilvesztert szólította meg, aki közben az őt ölelő Veronika haját simogatta:

 – Nyilvánvaló, hogy a farkasok valamivel nagyon el vannak foglalva. - mondta Oliver, miközben Viktor halálára gondolt - Máskülönben a mi megkínzásunkkal foglalkoznának. Nem pedig az elszállásolásunkkal.

 – Egyetértek. - mondta Szilveszter - Szerintem kihasználhatnánk ezt a helyzetet, ahhoz hogy meglépjünk innen.

 – Na igen, csak…

Valahol kinyílt egy ajtó és a huzat végigsöpört a pince folyosóján. Elhozva a boszorkányszagot.

 – Mi a fene?! - szisszent fel Borisz.

 – Nem azt mondtad, a boszik velünk vannak? Mit keresnek itt? - kérdezte Veronika is.

 – Nem mindegyik van velünk.

 – Gondolod, hogy köztük is van áruló?

 – Nem tudhatjuk biztosan.

Egy vérfarkas ment végig a folyosókon, és megszámolta a foglyokat. Majd elment.

Valahonnan nem túl távolról egy fáradt megkínzott, kissé zavart női hang szólalt meg:

 – Összefogtak már a vámpírok és a boszorkányok?

A vámpírok nem válaszoltak. Feszült figyelemmel várakoztak. Nem tudhatták, hogy a kérdező az barát vagy ellenség. De hogy boszorkány, abban biztosak voltak.

Egy másik női hang az előző bátorságán felbuzdulva megszólalt:

 – Ti is foglyok vagytok? - a vámpírok figyeltek. Várták, hogy kiderüljön, hogy ez most mi? Csapda? Hiszen hihetetlen, hogy valóban egy pincébe zárták őket a boszikkal. Végül Oliver szólalt meg. Ha ez csapda, akkor semmi újat nem tudnak meg a válaszból:

 – Igen, foglyok vagyunk.

 – Mi a helyzet kinn?

 – Hogy? - kérdezte Borisz.

 – A boszorkányok tudják már, hogy háború van? - kérdezte felbátorodva az első kérdező - Kérték a segítségeteket? Van remény az összefogásra? Hogy állnak a csapatok? Mik a kinti tervek?

 – Te vagy a boszi, neked kell tudnod, mit forgatnak a boszorkányok a fejükben! - mondta Oliver.

 – A boszorkányok nem tesznek semmit, amíg a tanács nem mozdul! Láttátok már valamelyik tanácsost? Mi a helyzet odakint? - kérdezte egy harmadik hang.

 – Olyan szagom van, mint egy boszinak? - kérdezte bosszankodva Szilveszter - Miért minket faggat?

 – Mert nincs más - mondta lemondóan a boszorkány - Én a Kőhalmi boszorkány vagyok, Magdának hívnak.

 – Nem tudom, mit csinál vagy mit hisz a tanácsotok. - mondta Oliver - És nem is én lennék az első, akit értesítenek, ha döntenek szándékukról!

 – Nem jött létre a szövetség a vámpírok és a boszorkányok közt, a farkasok ellen?! - kérdezte Magda ijedten - A társad elszólásából azt hittem valamilyen összefogás létre jött. De ha nem, akkor végünk. Már nem lesz időnk az összefogást megszervezni, mint IV. Béla idejében.

 – Mire gondolsz? - kérdezte Oliver.

 – Ma érkezik még egy falka.

 – Még egy?

 – Legalább egy, lehet még több is… Nem tudom biztosan. Általában nyitva van az ablak itt a folyosó végén. Elkaptam néhány mondatot.

De már nem is kellett tovább mondja. A kinti zsivaj felerősödött. És érezték, hogy új csapat érkezett.

Ekkor történt az, hogy a kőhalmi vár mellett megölték a farkasok az első boszorkányt. A pincében a boszorkányok a hideg, az éhség és a fáradtság ellenére felujjongtak, mert a boszorkány emlékeiből tudták, hogy a boszorkányok összefogtak. Tudták, hogy csapatot szerveztek és felvették a harcot a vérfarkasok ellen.

 – Mi van? - kérdezte Szilveszter idegesen. - Mi történik?

 – A boszorkányok össze fogtak. Több mint száz boszorkány igyekszik egy vámpírral kötött szövetséget létrehozni. Talán ismeritek ti is a vámpírt. Olivernek hívják.

 – Igazad volt barátom - mondta Szilveszter gondolat útján - tényleg sok barátja van annak a Marosvásárhelyi boszinak. Most már csak azt kell kitaláljuk, hogyan jutunk el mi is arra a találkára. Hova is kell menjünk?

 – A Szent-Anna tóhoz. A boszi azt üzenete találkozunk Annánál Évakor. A Szent-Anna tónál kell legyünk holnap este.

 – Ma este. - javította ki Szilveszter - mindjárt virrad.

Ekkor megszólalt Oliver telefonja. Sms-e jött: „Ha netalán a boszorkány valamiért meggondolná magát, a szerződés betartásában, nálam van a férje és két gyereke biztosítéknak. Vigyázok rájuk. Milán.”

A kastély ablakai fénymentesen be voltak zárva.

Lukács nyugodtan sétált a folyosókon. Márkusz és Rafael egyik teremben tárgyalt. Lukács nyugodt léptekkel lépett be a terembe.

 – Mit keresel te itt? Most az alfák beszélnek! - húzta ki magát Rafael.

 – Pontosan! Úgy, hogy távozz! - felelte Lukács.

 – Hogyan?

 – Gyorsan!

 – Miket beszélsz?! Teljesen elment az eszed?

 – Nem. Neked ment el az eszed. Én vagyok a falka legerősebb tagja! Tehát itt én vagyok az alfa! Vagy szeretnéd, ha megküzdenénk?

 – Egy korcsot senki sem fogadna el vezérnek!

 – Lehet, hogy négyszáz éve együtt háltam egy boszorkánnyal, de te Rafael, már kétszáz éve azt teszed! Minden nap! Semmi okod hogy korcsnak nevezz! Nem vagy jobb nálam.

 – Miket beszélsz?

 – Nézd Rafael, ha megküzdünk, megöllek. De ha a falkában akarsz maradni azt is megteheted. Kiváló hadvezérem lehetsz, ha felesküszöl a megvédésemre.

 – Ne merészelj velem így beszélni!

 – Jól figyelj mert csak egyszer mondom el! Utána már nem leszek kedves hozzád! Én vagyok az alfa! Semmi olyan nincs a rovásomon, ami ezt megakadályozná! Itt van Márkusz, volt egy vámpír ikertestvére, mégis ő az alfa. Nekem volt egyszer egy boszorkány ágyasom. Na és? Neked még most is egy boszorkány melegíti az ágyadat.

 – Soha nem volt közöm egyetlen boszorkányhoz sem.

 – Te vagy az alfa, és a falka tagjai nem tudnak neked hazudni! Kérdezd csak meg az ágyasodat, Ildikót. Róla beszélek!

Ildikó minden szót hallott. Most is hallgatózott, mint mindig. A döntés olyan gyorsan jött, mint a reggeli fuvallat. Meg kell szöknie, még napfelkelte előtt. Semmiképpen sem kerülhet Rafael szeme elé. Nem találkozhat vele, mert akkor egész biztos nem fog megkegyelmezni neki.

Még a felkelő nap, első napsugarai előtt kisurrant a kastélyból, mint egy árny a sötétben. Senki sem követte.

Elza, Blanka és Robi nem ismerték azokat a vámpírokat, akikre most Oliver rábízta őket. Csak a két újoncot ismerték, akik felocsúdtak ugyan az első sokktól, amit a csata okozott, de csak egymással foglalkoztak. A csata, amiben vesztesek voltak, a halál kapujában. A csata, ami még az előtt történt, hogy Oliver elindult megnézni azt a csapdát, és Viktorral találkozott.

Most, Erik és Nóra, csak fogták egymás kezét. Mindeddig azt hitték, hogy ha összefognak képesek megvédeni egymást, és saját magukat. Most rá kellett jönniük, hogy harci tudás nélkül erre nincs esély. Márpedig ilyenjük nincs. És most, hogy a mester sincs mellettük, félnek.

Elza most már bízott Oliverben. Elhitte, hogy az anyjának át fogja adni őket. Csak azt remélte mielőbb ismét együtt lesz a vámpír csapat. Szorosan fogta Blanka kezét, és odabújt Robihoz. Ki tudja, meddig lehetnek még így együtt, életben. Mind ugyanerre gondoltak. Mégsem beszélt senki.

Mindenki feszült volt. Az emberek, az újoncok, mindenki. Fülöp tudta ezt.

Adele és Richárd is feszültek voltak. Azért jöttek, hogy csatlakozzanak Oliver csapatához. Nem beszéltek még meg semmit. Nem tudták, most hogyan tovább.

Kinga cigizett, és türelmetlenkedett. Nem értette mire várnak. Most megkereshetné Melániát. Biztosan ott van az a vámpírszajha, ahol a legnagyobb a káosz, és vedeli a vért. Már hosszú idő óta vadászik rá, és nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, hogy elkapja. Most meg itt várakoznak, kitudja mire.

Oliver utasításait, vagy beszámolóját várta mindenki. Egy jelet, hogy tudják, hol vannak ilyen sokáig. Egy jelet, hogy ha bajban vannak, segitsenek.

Nehéz volt beismerni, de mindenki abban reménykedett, hogy Oliver bosszantó hangja megszólal a fejében, és utasításokat osztogat.

De ez nem történt meg.

Eközben pedig felkelt a nap. Egy épületben rekedtek, Richárd egyik ismerősénél. Szerencsére így karácsony körül rövid a nappal, és ha ismét sötét lesz, majd felkerekednek és megkeresik őket.

Valaki megjelent a pince ajtajában. Ezt pont úgy tudták a fogságba esett boszorkányok, mint Oliver és társai.

Egy vérfarkas volt az. Ő volt a fogolyőr. Napkelte előtt ellenőrizni akarta őket, hogy minden rendben van-e. Nem lehetett túl tapasztalt, hiszen egy jókora karót szorongatott közben a kezében.

Mikor Oliverék ketrecéhez ért, megkérdezte:

 – Melyiketek az az Oliver?

Oliver gondolat útján kiadta a parancsot Veronikának:

 – Változtasd kővé. - a vérfarkas abban a mozdulatban kővé vált. A karó pedig a ketrectől közel két méterre pattogott a földön.

 – Szilveszter erősítsd meg Veronika képességét. Addig kell ilyen állapotba tartanunk, míg rá nem süt a nap.

 – Ezt ti csináltátok? - kérdezte az egyik boszorkány döbbenten.

 – Itt van az az Oliver, akivel boszorkányok szövetkeztek? - kérdezte az őr szavait vízhangozva egy másik boszorkány meglepetten.

 – Igen - mondta Borisz, mire mindenki mérgesen ránézett.

 – Az őrnél vannak a ketrecek kulcsai. - mondta Magda, a kőhalmi boszorkány.

A napsugarak lassan kezdtek beszűrődni az ablakon, hosszú fénycsíkot rajzolva a padlóra. Ha sikerülne a terv, és a vérfarkasra sütne a nap. Az egyből elaludna tőle. De a vérfarkas kezdett kifagyni a kővé válásból.

 – Tarts ki Veronika. Csak pár perc. - biztatta Borisz.

De nem sikerült tovább kővé válva tartani.

A zsibbadtság megtette azt, amit ők nem tudtak. A vérfarkas megtántorodott, és fél lábbal bele lépett a fénybe. Azonnal elaludt. A kulcsok kiestek zsebéből. Ott hevertek mellette a földön.

 – A fene egye meg! - morgolódott Szilveszter - Most itt vagyunk fegyvertelenül, és nézhetjük, amint pár lépésre előttünk ott hever egy vérfarkas és mellette a kulcsok.

 – Én nem látom a kulcsokat, de ha segítenek, akkor oda lökhetem - mondta egy boszorkány.

 – Hogyan? - kérdezte Borisz.

 – Tele-kinetikusan mozgathatok egy tárgyat, amit látok, amikor felveszem.

 – Nem értem. Ha nem látod a kulcsot, akkor hogyan akarod mozgatni? - kérdezte Borisz.

 – Nem a kulcsot mozgatom! Dobják ide azt a karót. Azzal oda lököm a kulcsot. - türelmetlenkedett a boszorkány.

Oliver kinyújtózott a rácsok között. A karó, amit a vérfarkas szorongatott túl messze volt. Kinyúlt amennyire az izmai megengedték. De nem érte el.

 – Átváltozok! - mondta. És azon nyomban el kezdtek a tagjai megnyúlni. Az átváltozást követő morgó hang nem maradt el. De a karót megszerezte.

 – Hová dobjam? - kérdezte Oliver a boszorkánytól, kinek csak a hangját ismerte, de nem tudta pontosan, melyik ketrecben vannak.

 – A fénycsóva végéhez. - Jött a válasz és a karó már repült is.

A boszorkány tele-kinetikusan felemelte a karót.

 – Hová irányítsam? Segíteniük kell, nem látom a kulcsokat.

 – Végig a fénycsóván - mondta Oliver, és a lebegő karó elindult feléjük. - jó. Állj! Most egy kicsit jobbra. Nem jó. A másik jobbra. - De a girbegurba karó megakadt a vérfarkas ruhájában.

 – Állj - mondta Oliver.

A ketrecben mindenki feszülten figyelte a jelenetet.

 – Próbálja meg egy kicsit felfele - mondta Oliver

 – Nem inkább jobbra - jött egy másik utasítás Viktor csapatából valakitől.

Az eredmény katasztrofális lett. A karó kiszabadult az anyag fogságából és félre pattant. Majd gurult a földön.

 – Sajnos. - mondta Magda, a boszorkány - nem tudom újra felemelni. Nem látom, hol van.

Hatalmas sóhajtás szakadt fel, nem tudni kiből, a ketrecben. De Borisz mérgében átváltozott szörnyeteggé.

 – Minek kellett beleszólni? - kérdezte mérgesen Szilveszter - Ha minden szószátyár, aki nem tudja befogni a száját, beleszól, persze hogy ez lesz! Most mond meg okos tojás, hogy fogunk innen kiszabadulni! Minek kellett belekotyogni?

 – A veszekedéssel nem megyünk semmire - mondta békítő hangon Veronika - nyugodj meg. Gondolkodjunk.

 – De odáig nem érünk el és nem tudjuk újra felvenni, azt a rohadt botot! - mérgelődött Szilveszter.

 – Igen, ez igaz - hagyta rá Oliver - valami mást kell kitalálni.

Viktor emberei közül az egyik, egy drótot dobott ki a rács mögül. A mostanra már fényesebb fénycsóva végéhez.

 – Ez is jó lesz - mondta a boszorkány. - majd szigorú hangon, mint egy tanárnő, aki a diákjait próbálja jobb belátásra bírni, hozzátette: - Most döntsék el, ki irányít! A többieknek pedig, kuss legyen!

 – Rendben. - mondták a vámpírok.

 – Irányítson ismét ő - mondta az egyik Viktor csapatából- jobb rálátása van.

 – A magam módján teszem - mondta Oliver.

 – Nem kommunikálhatsz gondolat útján a boszival. - mondta Szilveszter gondolat útján Olivernek - Igaz, hogy küldhetnél neki a képet, amit látsz, és ide lökhetné azokat a rohadt kulcsokat! De a boszik úgy tudják, nincsen semmilyen képességed! Ha most felfeded előttük, akkor mind tudni fognak róla. Tudod mit mondott Milán! Ha egy boszi meghal, az összes többi tudni fogja a titkodat.

 – Ez igaz, és igazán hatásos, és klassz dolog, hogy ilyen képességem van, és senki nem tud róla, de ha nem szökünk meg mielőbb, megölnek a vérfarkasok. Úgy hogy inkább a szökést választom.

 – Jó-jó, értem. - egyezett bele Szilveszter.

Oliver megpróbálta gondolat útján megszólítani a boszorkányt. Nem sikerült. Erős védőfalba ütközött.

 – Mi volt ez? - kérdezte a boszorkány hangosan.

 – Megpróbálom közvetíteni neked, amit én látok. Ha megengeded - morgolódott Oliver.

 – Te voltál?! - kérdezte meglepetten a boszorkány - De hiszen neked nincs is semmilyen képességed.

 – Úgy látszik, mégis van. - mondta Oliver csendesen - Ha javasolhatom, csodálkozásról térjünk át a tettekre! Meg kell engedned, hogy csatornát nyissak.

A boszorkány elgondolkodott. Az ilyen csatorna létrehozása, az ők fajuknál egy rendkívül bonyolult varázslat által lehetséges csak. És nagyon ritkán használták, mert ilyenkor az érzései, és problémái, az összes gondolata rázúdul a másikra. És a másiké meg őrá. Mindaz, ami mostanában foglalkoztatja, átáramlik a csatornán. Mintha egyszerre több százan beszélnének. Nem tudja kontrolálni, melyik gondolat legyen erősebb. Csak csaponganak a gondolatok, oda-vissza. Nem volt biztos benne, hogy a vámpír vérengző gondolatait hallani akarja. És, hogy annak problémáit, gondjait, és gondolatait tudni akarja. De belegyezett. Ki fogja bírni. Mindegy milyen szörnyű, vérengző gondolatai legyenek is, ki kell bírnia, mert meg akar szökni!

Oliver nyitotta a csatornát, amin egyszerre több száz hang jött. Rázúdítva a boszorkány összes szorongása, félelme és kétségbeesése. Ráadásul mintha a csatornát tűzből fonták volna, égette az agyát, és lelke helyét. Egyszerre hallotta azt a több száz hangot, mintha kiabáltak volna:

 – Meg kell szereznem azt a rohadt kulcsot, mert… - szólt az egyik hang, de ezzel egy időben szólt a másik:

 – Nagyon éhes vagyok. Ha nem szökök meg, holnapra hulla leszek… - és a harmadik:

 – Ha beengedem egy vámpír sötét gondolatait, lehet, hogy meg is bolondulok tőle… - és a negyedik:

 – Nem értem, hogy csalhatott meg az a szemét férjem! Pedig én..

 – Utálom magam, amiért egy vámpírnak kiadom a gondolataimat. Ennyire együtt működni az ellenséggel, mégis csak túlzás…

 – Mi lehet most a gyerekeimmel? Remélem a kis Tomi szót fogad a nagyobbaknak. Nagyon aggódok…

 – Beszorult a lában, és teljesen elzsibbadt. Rá tudok állni még valaha?

 – Sötét van és alig látok valamit…

 – Sikerülhet legyőzni a vérfarkasokat?

 – Ha kijutottam az lesz az első dolgom, hogy megmosakszom, és tiszta ruhát…

 – De a közös érdekeket szem előtt…

 – Azt hiszem a mellettem lévő boszorkány haldoklik. Még nem töltődtek fel az emlékei, de pár órája meg sem mozdul…

 – Ki tudja, hány éven keresztül hazudott nekem az az átkozott, mielőtt felfedeztem…

 – Felsértette kezemet a bilincs, ha meg tudnám egy kicsit mozdítani a…

 – Lehet, hogy életben van Ildikó? Nem értem, hogy lehetett egy beavatott boszorkányból vérfarkas…

 – Hogy nem vettük észre eddig, ennek a vámpírnak a képességét, vajon a többi vámpírnak is van képessége, akikről úgy tudjuk, hogy nincs?

 – Vajon akkor is számíthatok a vámpír segítségére, ha kijutunk innen?

 – Nem értem ezt a telihold előtti vérfarkas támadás dolgot! Miért jó nekik az, ha…

 – Lehetséges, hogy át fog verni. Most segítek neki, de mégis csak egy vámpír…

 – Irtózom ezektől a patkányoktól. Folyton itt szaladgálnak..

 – Meg kell mentsem a társaimat. Nappal van és lerázhatjuk a vámpírokat…

 – Úr isten mindjárt beengedek egy vámpírt a gondolataimba! Mindenki árulónak fog tartani…

 – Ez a vámpír rám támad, amint alkalma lesz rá…

Oliver a fejéhez kapott. Mindegyik hang a boszorkányé volt. Túl sok információ. És égette az agyát a csatorna. A lelke üres helyét egy nagy feneketlen mélységnek érezte, amiben a pokol tüze tombol. A feje, mintha ketté akart volna roppanni a tűzből font csatornától.

 – Mi ez? Hagyd abba! - kiáltott rá gondolat útján a boszorkányra - Elég legyen! Fáj tőle a fejem! Ne beszélj ennyit csak azt a rohadt kulcsot kell megszereznünk!

A boszorkány a többi hangjainál alig kicsivel hangosabban megszólalt. De a többi hang nem halkult el. Olivernek nehezére esett külön választani ezt a hangot, amit tudatosan adott a boszorkány:

 – Sajnálom, azt hittem még nem jött létre a csatorna. - mondta a boszorkány - Ezért nem szóltam eddig. Nem hallottam a gondolataidat. Egyetlen hang sem jött tőled.

 – Beszélsz te helyettem is eleget! - mondta Oliver, feszült hangon - Rettenetesen fáj tőle a fejem. Nem tudnád befogni, hogy csak ezt az egy hangodat halljam? Nehéz szétválasztani a többitől!

 – Sajnálom, de ez nálunk így működik! - aztán zavartan hozzá tette - Arra számítottam, hogy nálad is így lesz, és te is minden bajodat rám zúdítod.

 – Hát nálam ez nem így működik! És nem akarom hallani a gondolataidat! Túl sok ez nekem!

 – Már pedig a boszorkányoknál ez így működik! - mondta morcosan a boszorkány.

 – Jó. De jó lenne, ha eldöntenéd, akarsz vagy sem szövetkezni velem, mert ha kételkedsz benne, hogy együtt tudunk működni, akkor most hagyjuk abba ezt az együttműködést!

 – Ne élj vissza azzal, hogy hallod a gondolataimat! Ez alapszabály a boszorkányoknál, amikor ilyen kommunikációt használnak.

 – Én nem vagyok boszorkány!

 – Nem, tényleg nem! - mondta a boszorkány - Gondolkodnom kell! - jelentette ki, és bontotta a kapcsolatot.

Oliver örült annak, hogy abba maradt a szóáradat. Szilveszter elgondolkodott képpel nézett rá. Majd megszólította:

 – Nem sikerült kapcsolatot teremteni vele? Ha rásegítek, talán sikerülni fog.

 – Isten őrizz! - súrolta Oliver a homlokát, ami még mindig lüktetett - Létrejött a kapcsolat. Azt hiszem, bele lehet halni egy ilyen beszélgetésbe.

Elmondta barátjának a tapasztalatait. Majd hozzá tette:

 – Most gondolkodnia kell. Hogy bízik bennem vagy nem.

 – Értem. Lehettél volna kedvesebb is vele. Használhattad volna azt a csábos rábeszélőképességedet, aminek mindenki bedől!

 – Nem lehetett! - morgolódott Oliver - Olyan az a csatorna, mintha tűz égetné az agyamat. Aztán meg az a sok beszéd! Alig bírok figyelni arra, amit mond. Egyáltalán nem tudok közben még a kedvességre is gondolni.

Ekkor Oliver megérezte a fejében azt a lángokból szőtt csatornát.

 – Szólítanak. Úgy tűnik döntött - mondta Szilveszternek, és bontotta a vonalat barátjával, hogy átadja agyát a tűznek.

 – Kénytelen vagyok megbízni benned vérszívó!

 – Akkor mond el mi a terved! - Oliver tudni akarta az igazat. Legszívesebben minél előbb túlesett volna ezen a beszélgetésen. De mióta hallotta a boszorkány gondolatait rájött, hogy nappal van, és csak a boszorkányok szökhetnek meg. Ez a szökés rajta és a csapatán nem segít. Most kell ezt tisztázzák, míg még szüksége van a boszinak a segítségére.

 – Hallottam a vérfarkasokat. - válaszolta a boszorkány - Teljesen elsötétített légmentesen lezárt, rakodóterű, fagyasztott húsos kamionokban érkeztek be Erdélybe. Ezért nem tűnt fel nekünk a bejövetelük. Nem érezhettük a szagukat, és nem láthattuk őket. Vérfarkasimádók vezetik a kamionokat. Arra gondoltam, hogy ezeken a kamionokon ti is tudnátok utazni. Ha segítesz nekünk, akkor ellopunk egy ilyen kamiont és kiviszünk innen titeket.

Oliver gondolkodott. Úgy tűnt a boszorkány őszintén beszélt. Neki még egy boszorkány sem tudna hazudni, úgy hogy ne vegye észre. Persze ez nem garancia arra, hogy nem gondolja meg magát - Rendben. - mondta végül Oliver - akkor essünk minél előbb túl rajta.

Oliver küldte a képet. A boszorkánynak beletelt egy kis időbe, míg ráérzett, hogy ami neki jobbra van, az ezen a képen hátra mozdul. És ami jobbra mozdul, az neki előre van.

Felemelte a kulcsot és a képen legközelebbi, azaz Oliver ketrece fele irányította.

Szilveszter kinyúlt a rácsok között, mint az előbb Oliver. Átváltozott és végre felvette a kulcsot. Oliver teljesen kikészült a boszorkány sok száz hangjától, és a csatorna okozta láthatatlan égési sebektől. A szeme olyan vérmesnek tűnt, mint aki hetek óta nem ivott vért. És úgy érezte magát, mint aki halálos sebeket szerzett egy csatában. Orrát ellepte a boszorkány és vérfarkas szag, torka kiszáradt. Tűfogai megnyúltak. És éhes szomjúság gyötörte. Égette belülről az éhség.

 – Szedd össze magad! Megvan! Kiszabadultunk!- mondta Szilveszter.

Oliver mélyeket lélegzett és rendezte vonásait.

 – Ha még egyszer az a csodás ötletem támad, hogy gondolat útján beszéljek egy boszorkánnyal, inkább Veronika változtasson kővé! - nyögte végül félhangosan.

Kinyitották a saját, és a boszorkányok ketreceit, akik közt voltak, akik közelebb voltak a halálhoz, mint az élethez. Félig megfagyva, fáradtan és éhesen álltak ott mindnyájan. Egyikük sem volt túl jó állapotban. Magda az alvó vérfarkashoz lépett. Minden erejét beleadva egy tűzkardot varázsolt:

 – Te nyomorult bestia! - sziszegett rá az alvó vérfarkasra, majd felemelte fejét és kivégezte azt.