6. A három boszorkány

A hold már magasan járt, mikor a Törcsvári (Bran) Kastély szűk folyosóján Jákob felszaladt. Elégedett volt magával, sok mindent kiderített, amivel Viktor megbízta, és a ma éjszakai találkozón újabb információkat szerez. Most már biztos feljebb jut a vámpírtársadalom ranglétráján. Már egy évszázada küzd a feljebbjutásért és már csak egy hajszál választja el. Előzetes felméréseiről ugyan küldött jelentést, de a végső bizonyítékokat csak reggel adja át, és egy héten belül bevezetik a társaságba. A tanácsba. A siker érzése öntötte el, mielőtt megérezte a vérfarkas szagot.

 – Ez nem lehet. - morogta magában. - a vérfarkasok nem járnak magukban és gyűlölik a szűk tereket.

Valami a földre teperte. A támadójára nézett mielőtt elérte a vég:

 – Te?! Te meghaltál! És te boszorkány voltál… - lehelte maradék erejével, mielőtt egy marék porrá vált a szűk szoba közepén.

Mikor elvált a boszorkánytól Oliver a bentlakás fele tartott. Zavarta a friss hó, ilyenkor nehezebb volt eltüntetni a nyomokat. Már pedig, meglehet, menekülnie kell. És az is idegesítette, hogy azzal a hülye emberlánnyal kell foglalkoznia. Egy lánnyal. Az emberek közt is a legrosszabb fajta. A lányok nyafogósak, kényesek, és nem lehet szót érteni velük. Legalábbis az ő idejében ez így volt. És ahogy elnézte ezt a lányt, semmi jót nem ígértek a kilátások.

Tudta, hogy ma mennek bulizni, hiszen Blanka említette. Nem szerette az ilyen összejöveteleket. Ez is teljesen más volt, mint évszázadokkal ezelőtt. Ilyenkor teljesen kiszámíthatatlanok lettek a fiatalok, és őrültségeket műveltek.

De talán még nem indult el.

A bentlakás fele tartott, mikor megérezte a másik vámpír jelenlétét. Jákob jutott eszébe.

Óvatos lett. Érezte, hogy ketten vannak. Gyanús volt a helyzet. A kezét a kardmarkolatán tartotta. Túl sok ember volt az utakon. Nem akart kivont kardal rohangálni, ha nem muszáj. De felettébb gyanúsak voltak ezek a vámpírok. Túl feltűnőek. Minden elővigyázatosság, menekülési útvonal nélküli helyen voltak. Pontosan ismerte a terepet. Hogy lehet, hogy ezek a vámpírok nem néztek maguknak menekülő útvonalat? Ennyire magabiztosak? - gondolta Oliver. - Legjobb lesz, ha hátból támad az egyikre, miközben oda figyel a másik mozgására.

Oliver felugrott egy épület tetejére. Majd az egyik vámpír mögött ért földet. Félig kivont kardal. Ám ekkor döbbenten ismerte fel a két vámpírt, és felkiáltott:

 – Mi a fenét keresel te itt, Erik?! Mondtam, hogy keresd meg Adele-t!

 – Bajban vagy, mester, és én segíteni akarok! - válaszolt az újonc halkan.

 – Én vagyok bajban?! Majdnem megöltelek! Ezt nevezed segítségnek?! Gondolod, ha segítségre lenne szükségem, akkor téged hívnálak?!

 – Már jobban bírom az emberszagot. - felelte Erik gyorsan, és témát váltott- Nem voltál a vámpírszálláson. Gondoltam, biztos az esti körutadon vagy…

 – Miért nem vagy Adele-nél? Nem a legjobbkor jöttél vissza! Most nem érek rá a tanításotokra.

 – Visszaküldött! Azzal az üzenettel, hogy ki akarnak nyírni téged. Mert nem játszol csapatban. Úgy, hogy rá ne számíts, az életéért lobbizik. És ne bízz a tanácsban.

 – Nem a legjobbkor jöttél vissza Erik.

 – Nem mehettem máshová. És Adele a lelkemre kötötte, hogy átadjam mielőbb az üzenetet. Azt mondta ez talán az életedet is megmentheti.

 – A fene egye meg! - mordult fel Oliver, úgy tűnik, Krisztinának igaza van és Viktor nem megbízható - Remélem, tényleg jól bírod az ember szagot, mert mostantól a lány akit megharaptál velünk lesz. Nóra van veled?- Kérdezte Oliver abba az irányba intve, ahonnan a másik vámpír jelenlétét érezte.

 – Ki más? - Mosolyogta el magát Erik. Most már biztos volt benne, hogy maradhatnak.

 – Akkor miért bujkál a hátam mögött?

 – Engem védelmez, ha netalán bántani akarnál, mester.

 – Csodálom, hogy túléltétek ezt a pár hetet. Ha bántani akarnálak, már mindketten csak egy marok hamu lennétek.

Oliver lemondóan sóhajtott. Már másodszor húzzák át a ma esti terveit.

 – Irány vissza a szállásra! Mindketten! Beszélnünk kell!

Oliver mérges volt. Ha baj van, egyedül könnyű felszívódni. Ha úgy döntene, hogy elrejtőzik, szépen kihúzná a háború végéig is észrevétlen egyedül. De így? Bármit kell tegyen, csak hátráltatják. Ha úgy döntene, hogy csapatot szervez, és úgy néz szembe egy háborúval akkor nem embereket, és újoncokat választana társnak. Most meg védelmezheti őket is! Egy embert és két újszülött vámpírt. Ő egyedül. - Hogy az a rosszsebb! Mi jöhet még? - Mordult fel hangosan. Ehhez segítség kell. Döntötte el.

Az újoncok úgy tettek, mintha nem hallanák a mester morgolódását.

Oliver, mire megérkeztek a szállásra már megnyugodott. Kimért hangon szólt az újoncoknak:

 – Halljam, mi történt.

 – Sikerült eljutnunk Adele-hez, és el is szállásolt minket, de aztán kapott egy üzenetet valakitől a tanácsban. Azt mondta nem maradhatunk tovább, azonnal jöjjünk vissza hozzád, és üzeni, hogy a tanács bűzlik, és ne bízz meg senkiben!

 – Igen ezt a tanácsot, már sokadszorra kapom ezen a napon.

Gyorsan felvázolta a helyzetet.

 – Tehát én most visszahúzódok a Kárpátokba. Fel kell keresnem, pár régi ismerőst. Háború lesz, és én harcolni fogok, de nem a vámpírok ellen. Meg kell találnom az igazi ellenséget. A vérfarkasokat, és az árulót. Valaki össze akarja ugrasztani a népeket. Hogy mindenki a saját fajtája ellen forduljon. - Szigorúan az újoncok szemébe nézett: - Meg kell szerveznem a saját csapatomat.

 – Mi veled tartunk mester. - mondta Nóra, és Erik is bólintott.

 – Valószínűleg azt még megbánjátok. - mondta kimérten. - és én is!

 – Mi más esélyünk van, mester?- kérdezte Erik.

 – Na jó. - mondta lemondóan, aztán ismét határozott hangra váltott - De ma el kell mennem a lányért, mert őt is magunkkal visszük. Ki fogjátok bírni?

 – Nem fogjuk bántani. Kibírjuk az ember szagot. - fogadták.

 – Hát ez izgalmas lesz. - dünnyögte alig halhatóan Oliver. Miközben kinyitotta az ezüstösen csillogó fegyverekkel teli szekrényét, és egy bőrdzsekit vett magára. Közben folyamatosan morgolódott.

 – Valószínűleg túl sokat panaszkodtam, hogy unalmas ez az élet, azért tréfált meg így a sors. Remélem, legalább Isten jól szórakozik a dolgon.

 – Nem tudtam, hogy a vámpírok hisznek Istenben. - mondta Nóra.

 – Pedig vannak, akik hisznek. Hamarosan találkoztok az egyikkel, akinek ez az egyik kedvenc témája.

Az összes kardot, kést, csillagot, korongot és az újoncok által még nem ismert fegyvereket magára csatolt, amit a hatalmas szekrényben talált. A dzsekin újabb és újabb zsebeket, pántokat lehetett felfedezni amint megteltek fegyverekkel.

Az egyik kard akkora hatalmas volt, hogy súlya megfelelt egy középkori lovagénak, vagy tán még annál is nagyobb. Hossza meglehetett százhúsz centi is. Széles csillogó ezüstpengével. Markolatát üvöltő sárkányok védték. Farkuk, szárnyuk szélesen körbe tekergett. Szájukban és karmaik között ékköveket szorongattak. A markolat végén lévő egyensúlyt elősegítő nehezék koronához hasonlított, hatalmas gyémánttal a végén. Ez a kard a hátára került. Rávette hosszú farmerkabátját, amiben a kardjától úgy nézett ki, mint egy púpos rock sztár. De a fegyvereit teljesen elrejtette.

Aztán határozottan hozzátette:

 – Gyertek! Bulizni megyünk.

Blanka unta a bulit. Elza nem jött el. Tamás ezen megsértődött és haza ment. Robi csajozási terveit ecsetelte. De a tervek szerre megbuktak. Ő meg folyton azon gondolkodott, hogy miről beszélhetnek a boszorkány és a vámpír. Legszívesebben ott hagyta volna a bulit, és elment volna hallgatózni. De nem tehette.

Egy biztos, hogy ha többet akar tudni arról, hogyan halt meg a testvére, akkor segítség kell. Már pedig két személyt ismer, aki ebben segíthet: Krisztina és a vámpír. Most döbbent rá, hogy még a nevét sem tudja. Majd megkérdi legközelebb. Azonban, egyet biztosan tudott, ők nem akartnak segíteni neki.

Reményei csupán Krisztinára korlátozódtak, ha most megteszi amit Krisztina kér tőle, akkor talán az is viszont segít neki, amikor együtt fognak nyomozni annak a Brassói boszorkánynak az ügyében. Vagy az is lehet, hogy a vámpírhoz is közel férkőzhet. Hiszen valami olyasmit mondott neki, hogy ha kettesben akar találkozni valakivel, akkor legyen inkább vasárnap. Lehet, hogy ez találkát jelent. Nem tudta. Minden esetre nem lesz annak jó vége, ha mindkettővel megpróbál barátkozni. Elvégre ellenségek. Döntenie kell.

Most Krisztina kérte a segítségét, tehát egyelőre úgy néz ki tőle több támogatást kaphat. Ez azt jelenti, hogy mindenképpen el kell kerülnie a vámpírt. Ha Krisztina megtudja, hogy a vámpírral beszélget időnként, akkor biztos nagyon mérges lesz. És lemondhat a további segítségről. Igen el kell kerülnie a vámpírt.

Elindult még egy italt rendelni, amikor összefutott Oliverrel a bárpult előtt.

 – Mennünk kell - fogta meg a könyökét a vámpír és az ajtó felé húzta.

 – Hogy? - lepődött meg Blanka.

 – Egyelőre gyalog.

 – Hová?

 – El kell mennünk innen.

 – Nem megyek!

 – Figyelj! Az, akinek a postása vagy… aki azt az égető ajándékot küldte nekem, megkért, hogy vigyázzak rád. Úgy, hogy most elviszlek innen. És te önként jössz, mert élni akarsz!

 – Téged kért meg? Ezt nem hiszem el neked!

 – Úgy tűnik, én vagyok a legmegbízhatóbb ismerőse. Vagy az is lehet, hogy az egyetlen, aki képes megvédeni egy ilyen szeleburdi lányt. Persze az is lehet, így akar bosszút állni rajtam, hogy téged rám bízott.

 – Nem megyek!

 – Igen. Ez tényleg nagyon jó bosszúnak tűnik! Csodálom, hogy eddig más nem próbálkozott vele. Eszembe juttatja miért is utálom az akaratos, hisztis kislányokat.

Közelebb húzta magához Blankát, és a szemébe nézett. Hangja határozott volt, és őszinte. Blanka egyenesen a szemébe nézett. Ezek a szemek megbabonázzák - gondolta, és nem is tudta mennyire közel jár az igazsághoz. Blankának olyan kedvesnek tűnt a gyönyörű szemeivel, mintha most vallott volna szerelmet:

 – Nem foglak bántani. Arra kért, hogy vigyázzak rád, és én ezt is fogom tenni. Rendben? - hangja minden határozottsága ellenére, olyan rábeszélő volt, hogy Blanka arra gondolt, a hegyeket is meg tudná olvasztani. - Gyere velem.

 – Szólok a többieknek, és megyek - szólt végül Blanka ellágyultan, belefeledkezve a kék szemekbe.

 – Sietnünk kell!- tette hozzá Oliver.

Blanka intett barátainak, és elvette a kabátját. Oliver türelmetlen volt:

 – Hogy hívnak?- kérdezte Blanka, amint visszaért a vámpírhoz.

 – Tessék? - lepődött meg a vámpír.

 – Mielőtt megjelentél volna elhatároztam, ha újra látlak, megkérdem a neved.

 – Jelenleg Olivernek.

 – Jelenleg?

 – Jelenleg! Mehetünk? - mosolygott rá a vámpír.

 – Igen, persze.

Elhagyták a szórakozóhelyet. Blanka észrevette a két várakozó alakot, a medence mellett. Nem volt felkészülve rá, hogy Erikkel fog találkozni. Végig szaladt hátán a rémület:

 – Nem megyek ővele sehová. Nem bízom benne! - Mutatott Erikre.

 – Nem fog bántani. - mondta Oliver nyugodtan.

 – Nem engedem veled sehová - kiabált az ajtóból Robi, aki futva rohant utánuk. Öles léptekkel haladt Blanka fele, mint aki verekedni készül.

 – Neked ehhez semmi közöd kölyök. - mondta Erik.

 – Nyugi, nincs semmi baja, csak menj vissza és érezd jól magad. - mondta Nóra. - csak beszélgetünk.

Oliver közben közelebb lépett Robihoz:

 – Érzitek ezt? - kérdezte az újoncokat, Robit körbe szaglászva.

 – Mit? - kérdezte Erik.

 – Ennek az embernek, nincs kellemesen csábító szaga. - mondta nyugodtan Oliver.

 – Mi van?! - kérdezte Robi - Ne gyere nekem ilyen óvodás szöveggel, hogy büdös vagyok! Akkor sem hagyom, hogy magaddal rángasd az egyik barátomat. Te undorító vérszívó!

 – Tényleg mester. Nincs semmilyen szaga. - kezdte szaglászni Nóra is.

 – De van, csak nem emberszag, és nem kívánatos. Lépj közelebb hozzá - mondta nyugodtan Oliver.

A két újonc közelebb lépett Robihoz, és szaglászni kezdte. Annyira beleélték magukat az új élmény felfedezésébe, hogy félig átváltoztak. Az arcuk nagy részén megjelentek a vérerek, és hegyes foguk kicsúszott. Robit a pánik kerülgette:

 – Mi vagy te?! - kérdezte Erik fenyegető hangon, egészen közel lépve Robihoz, és a nyakába szaglászva. Robi hátán végigszaladt a hideg félelem.

 – Olyan szaga van, mint az őszi vizes avarnak, és a moháknak a fákon - mondta Nóra.

 – Pontosan. - mondta nyugodtan Oliver - de figyeljétek meg. Embernek tűnik a szívverése, és a viselkedése is. Pontosan úgy reagál a véreres képetekre, mint egy ember. Úgy, hogy valószínűleg az is. De különleges. - állapította meg tárgyilagos hangon - Nagyon érdekes. Magunkkal visszük! Kíváncsi vagyok mitől lett ilyen, és kíváncsi vagyok egy barátom véleményére is. - mondta Oliver, és arra gondolt, hogy egyel több, vagy kevesebb ember semmit sem változtat a kilátástalan helyzetén. Három esetlen lényre vigyázni vagy négyre, végső soron ugyanaz. Talán alapíthatna egy óvodát, húzta el a száját gúnyosan.

 – Szedjétek össze magatokat - szólt az újoncokra.

 – Te sem találkoztál ilyennel? - kérdezte Nóra.

 – Nem - mondta Oliver.

 – Akkor nyírjuk ki, mester, lehet, hogy veszélyes- mondta Erik.

 – Nem hinném. És egyébként se tehetjük meg szövetséges területen - mondta Oliver nyugodtan, - Magunkkal visszük. Később is végezhetünk vele, ha veszélyes. De most indulnunk kell!

Erik a hátára vette Robit. Oliver elindult, hogy a hátára kapja Blankát.

 – Nem megyek vele sehová - mondta most már hisztis hangon Blanka.

 – Velem jössz - mondta Oliver Blanka szemébe nézve.

 – Veszélyt érzek - mondta Nóra.

 – Értünk jönnek! - mondta Oliver nyugodtan, mint aki rég tisztában van ezzel. Érezte a boszorkák közeledtét, de azt is, hogy sokkal lassabban repülnek, mint általában. Ez csak egyet jelenthet, hogy már fáradtak. Egyedül legyőzhetné őket. De nem békés területen. És nincs is egyedül.

 – Indulás! - adta ki a parancsot Oliver, miközben a vállára kapta Blankát.

Blanka csak pislogott, ahogy a vámpírok rohantak velük. Teljes sebességgel. Vállukon a két emberrel. Úttalan utakon, hegyen völgyön át. A talpuk alatt besüppedt a hó, és porzott utánuk. A szél csípte a szemét.

Mire Blanka rájött mi is történik, már elhagyták a várost. Arra gondolt, hogy két lehetőség van. Az egyik az, hogy a vámpír igazat mond, és tényleg Krisztina kérte meg, hogy vigyázzon rá. A másik, hogy nem mond igazat, és valami más miatt viszi magával. De mindkét esetben van valami oka, hogy magával viszi, és ez az ok nem valószínű, hogy a táplálkozás. Talán nem fogja őt bántani. Ha már így áll a dolog, akkor viszont újra kell gondolnia a dolgokat.

Ha a vámpír mellett lesz így is úgy is, akkor talán megtudhat valamit tőle: hogy hogyan kell megtalálni egy vérfarkast. És hogyan lehet megölni. Mert ő megkeresi és megöli a testvére gyilkosát. Az biztos.

Ezt Oliver biztosan meg tudná mondani neki. Csak rá kell vegye, hogy elmondja. Be kell bizonyítsa neki, hogy megbízható ember. Nem azért érdeklődik, mert vámpír akar lenni. Vagy mert oda van a vámpírokért, mint a vámpírimádók. És nem is azért, hogy tovább adja bárkinek is, amit megtudott.

 – Hogy bírjátok az ember szagot? - Szólt Oliver az újoncokhoz.

 – Jobb, mint a bosziké - mondta Nóra.

 – Hát az biztos. - nevetett Erik.

 – Hát akkor igyekezzetek, boszik közelében nem lélegezni. - mondta Oliver.

A hó a sarkukra tapadt, és érezték a havas szelet az arcukon, de nem lassítottak. Blanka azon gondolkodott: Hogy ha tudta volna, hogy ilyen sebességgel fog utazni, egy vámpír hátán, a nyakába kapaszkodva egy téli éjszakán, akkor beszerzett volna egy bukósisakot. A szél az arcába fújt, és a vizes hideg levegő csípte a szemét. A decemberi hidegben nemcsak hogy látszott a lehelet, hanem a lehelete ráfagyott a hajára. Azaz látszott volna a lehelet, ha látott volna bármit is, mert az éjszaka sötétjétől, és az arcába csapó nedves, havas széltől semmit sem látott. Még jobban behúzta a nyakát és igyekezett a vámpír nyaka mögé fúrni az arcát, hogy megóvja a légáramlattól. A hideg test érintése ugyan nem melegítette fel, de a széltől megóvta.

 – Hova megyünk? - kérdezte Nóra.

 – Szebenbe.

 – Mi lesz, ha utolérnek? - kérdezte Nóra aggódva.

 – Hát annak nagyon örülnék. - mondta Oliver.

 – Nem értem. Akkor miért futottunk el? - kérdezte Erik.

 – A boszik nagyon erős ellenfelek, ez igaz. Akár erősebbek és gyorsabbak is lehetnek nálunk. De egy dologban nagyon is hasonlóak az emberhez. Fáradnak, és alvásra van szükségük. Ez az egyik leggyengébb pontjuk. Minden varázslatuk a saját erejükből táplálkozik. Egy fáradt éhes boszi, minden tudása ellenére olyan gyenge, mint egy újszülött csecsemő.

 – Csak ennyit képesek repülni és elfáradnak? Vásárhelytől Nagyszebenig? - kérdezte Erik.

 – Nem Vásárhelyről indultak. Ott sem voltak a legfrissebbek, mert akkor nem tudtunk volna elszaladni. - mondta Oliver - Ha frissek lettek volna, akkor nálunk gyorsabbak lennének.

 – Hát honnan indultak? - kérdezte Nóra.

 – Nem tudom, de messziről jöhettek, a vásárhelyi boszi nem ismerte őket.

Oliver feszült volt. Két újonc és két ember a nyakába szakadt. Ráadásul Blanka szaga nehezítette az észlelést. Messziről ki lehet szagolni egy ellenség, vagy fajtabeli jelenlétét, de mikor a kedvenc csemegéje illata terjeng a levegőben és itt cipeli a hátán, az megnehezíti a dolgokat.

Gyönyörűen látszottak Nagyszeben fényei az éjféli sötétségben.

Blankának eszébe jutott egy kérdés, ami a kutatás kezdete óta foglalkoztatta:

 – Mi a köze IV Bálának a vámpírokhoz?

Oliver úgy meglepődött, hogy megtorpant és megállt.

 – Miről beszélsz?

 – Tudod, az a látomás, amit a könyvtárban küldtél…

 – Miről beszélsz?

 – Azt a látomást nem te küldted?- kérdezte Blanka.

 – Melyiket?

 – A támadás utáni napon! Vagyis úgy értem… azutáni napon, amikor Erikkel először… - egy pillanatra zavarba jött, aztán összeszedte magát - A könyvtárban! Beírtam a keresőbe hogy vámpír, és kiadta a történetet IV. Béláról, meg a tatártámadásról. Meg valami Dekin nevű boszorkányról…

 – Nem én küldtem a látomást. - Mondta Oliver. De rendkívül felzaklatta, amit hallott. Letette a lányt maga elé és figyelte. Egyenesen a szemébe nézett. Az arcát kutatta. Gondolkodott. Mit tudhat IV. Béláról? És kitől? Ezt mindenképpen ki kell deríteni.

Alkalmat kell teremtsen rá, hogy beszélhessen vele négyszemközt. Meg kellene tudni, mit is tud valójában. Ha akar, nagyon megnyerő tud lenni az emberek előtt. És ha kell még kedves is lesz vele. De csak annyira amennyire muszáj. Nem akar rajongókat, és nem szívesen ajánlja fel az átváltozást. Ő sem ezt az életet tervezte. Nem ő választotta. Ő inkább elvette volna azt a falubeli lányt feleségül és családot alapít. De már megbékélt sorsával. Nem fog másokat olyasmivel hitegetni, becsapni, amik teljesítése nem áll szándékában. Még ha azok csupán emberek is.

Ez a lány egyébként is idegesítő lenne vámpírnak. Még ha izgalmas képességei lennének is. De valószínűleg ki nem állhatnák egymást. Az emberi tulajdonságok felerősödnek, mikor vámpírrá válik. A lány túl erőszakos, túl magabiztos, túlságosan tudásszomjas, túlságosan nyughatatlannak tűnik. Túlságosan akaratos már így is. Már most, emberként, olyan, mint aki ki akarja hívni a sorsot maga ellen. Ennek a felerősítéséből semmi jó nem származhat. Pont úgy nem tudna mint kezdeni az erővel, mint azok az asszonyok a középkorban, akik emberként gyengék és elnyomottak voltak a férfitársadalomban. Aztán amikor vámpírrá váltak, és megérezték a hatalmat vérengzőkké váltak. Szerre levadászták a férfiakat, akiket életükben ismertek. Előbb csak azokat, akik uralkodtak rajtuk: apjukat, testvérüket, férjüket. Aztán mindenki mást. Mígnem egy másik vámpír vagy boszorkány nem végzett velük, mert túl nagy feltűnést keltettek.

Majd beszél vele. De nem itt, és nem most. Egy nyugodt helyen. Mikor nem figyelik a tanítványai.

 – Érdekes! - mondta végül hangosan. Aztán ismét felvette Blankát a hátára. Kihúzta magát és nyugodt hangon folyatta:

 – Szeretnék erről később veled beszélgetni, de most mennünk kell. Szilveszter, embervért iszik és ez az ő területe. Mi pedig hozzá tartunk látogatóba.

 – Ez azt jelenti, hogy egy vámpírhoz viszel, aki embervért iszik? És mi túlélhetjük, ha megharap? - kérdezte Blanka.

 – Figyelmeztetlek benneteket emberek, hogy egy mukkanást sem akarok hallani. Sem egymás között, sem álmotokban sem semmilyen körülmények között nem beszélgettek, mert akkor nem védlek meg, sőt én magam kínállak fel titeket vacsorára.

Szünetet tartott, és várt a válaszra:

 – Megígérjük! - Mondta Robi és Blanka.

 – Szilveszter szeret vámpírimádókat tartani - folytatta Oliver - nem beszélhettek azokkal az emberekkel, ez rátok is vonatkozik Erik, nem csak az emberekre.

Eközben Elza élvezte a nagy kalandot, és ráadásul mindezt az anyja szponzorálta, méghozzá bőségesen. Még soha nem volt ennyi pénze, mint most. Ráadásul ezt mind elköltheti három nap alatt. Éjfélkor ért Brassóba. Lefoglalta a szállást Brassó főtere közelében, természetesen hotelben, és különleges csemegéket és pezsgőt rendelt a szobájába. Aztán nekifogott a térkép tanulmányozásának, de csakhamar belealudt.

Másnap reggel készített másolatokat a térképről, és vett egy új várostérképet. A laptopja segítségével utána nézett a város történetének. Majd nekiindult a nagy kalandnak.

Egész nap rohangált fel alá a várfalon belüli városban és fényképezett. Majd libegővel fel a Cenk tetejére, és újra a városba. Elfáradt. Úgy érezte jutalmat érdemel, és kárpótlást, amiért nem mehetett el az esti buliba… Bement egy pár divatáruházba és különleges kiegészítőket vásárolt magának. Miután ezt megunta, egy étteremben megvacsorázott. Aztán a kivilágított tanácstéren sétált vissza a szálloda fele. Ott kapták el a szörnyek.

Nem látta a támadókat. Összekötözték kezét, lábát. Száját leragasztották ragtapasszal. Zsákot húztak a fejére, és elvették a fényképezőgépét. Mindezt egy pár másodperc alatt. Erős karok emelték fel és vitték. Majd egy autó csomagtartójában utazott hátra kötött kézzel.

 – Szabaduljatok meg tőle. - hallotta a parancsot, amikor megállt az autó. Valaki kulccsal próbálta kinyitni a csomagtartót. De ez nem történt meg. A kulcs kiszabadult a zárból és végigszántott az autón. Egy hatalmas ütést követően, a kulcsot tartó is hasonló pályát írt le. Az autó ropogott a súly alatt. Elza ijedtében összehúzta magát. Egy hatalmas csattanással behorpadt a csomagtartó teteje. Elza lábszára beszorult. Kintről őrjöngő morgás hallatszott. Valami elsüvített az autó mellett.

Nyüszítés és morgás. Egy fa recsegése. Csörömpölés. Újabb morgás. Visítás. Egy újabb horpadás a kocsin és egy résen át, Elza árnyként láthatta a kinti mozgást. Valami fémes tört el. Aztán morgás. Üvöltés. Valami neki csapódott az autónak. Az autó felborult. A csomagtartó felnyílt és Elza kiesett belőle.

Beszorult a lába. Bokájába beleakad valami éles, ami az autóból lógott ki. Térdig felhasította nadrágját. Felszántotta bőrét és elvágta a lábán a kötelet. Gurult. Egy domboldalon lehetett, mert egyre gyorsabban haladt. A jobb vállával csapódott egy fának. A csata zajai kicsit távolabbról hallatszottak. A zsák derekáig felcsúszott. Nehezen térdre ereszkedett, és kihúzta fejét a zsákból.

Szétnézett.

Egy boszorkányt látott. Két hatalmas szürke vérfarkassal harcolt. Négy lábon állva is olyan magasak voltak, mint egy ember. Csupa izomból álló testüket alig fedte szőr. Azt is mintha most vedlenék le, csomókban lógott rajtuk. Csak a fejükön volt dús a szőrzet.

Egy harmadik farkas az autó mellett hevert félholtan.

A boszorkány leugrott seprűjéről. A seprű nyelét fogva csapott egy farkas fele. Mintha baseballütőt tartana. Úgy tűnt a farkas fél a seprű nád részétől.

A harmadik vérfarkas, aki az autónak csapódott, Elza fele fordította fejét. A száján át vérzett. Lassan a farkas test átváltozott. Fiatal lánnyá vált. Majd pillanatok alatt százévesre öregedett. Csontvázzá aszalódott, és elporladt.

A boszorkány a seprűjére pattanva próbált meg távolabb kerülni a két oldalról támadó vérfarkastól. Az egyik felé ugrott, és elkapta a felfele repülő seprűt. A boszorkány kezéből villámok csaptak elő. A másik farkas is ugrásra készen volt, de Elza már nem nézte őket tovább.

Sikerült két lábra állnia. Hátra kötött kézzel, és bekötött szájjal rohant. Nem nézte az irányt, csak el innen. Mikor észrevette, hogy nem követik, a hotel fele vette az irányt.

A régi várfal mentén rohant le. Csak egy szerelmespárt látott. De ők csak egymással foglalkoztak. Más senki nem járt erre. Ha nem ilyen állapotban van megcsodálta volna a bástyákat. Most csak a menekülésre gondolt. Mielőtt elhagyta a régi városrészt, egy csatorna segítségével elvágta a kezéről a kötelet. Átrohant a parkon. Berohant a hotelbe.

Beért a szobájába. Taxit rendelt. Összepakolt. Elvette a térképet. Elhagyta a hotelt.

A taxival a vonatállomásra tartott. SMS-t írt anyjának, Krisztinának: „ A kutyák megtámadtak, egy barátnőd megmentett, elhagyom a várost”.

Elza még mindig pánikban volt. Ráadásul a telefonja is jelzett, hogy mindjárt lemerül. A töltőt pedig Marosvásárhelyen felejtette. Nem mintha most lenne ideje, és lehetősége ezzel foglalkozni.

Nem sokra rá, hogy az SMS elment csengett a telefon. Krisztina volt az, nem köszönt, csak annyit mondott:

 – Menj Alsótömösre!

 – Ok, anyu - és napok óta először, úgy érezte, hogy van talaj a lába alatt. Az anyja tudja, mit kell tenni. És áldotta az eget érte.

 – És üzenem a barátnődnek. Jól figyelj! Szóról szóra írd meg neki sms-ben: „Elkezdődött, és én nem ellenkezem veled. Találkozhatunk a kézfogón, ha vigyázol a lányokra Alsótömösön. Tali Annánál Évakor.”

Aztán lágyabb hangon, hozzátette:

 – Elza, szeretlek.

 – Én is anyu.

 – Légy óvatos. - mondta Krisztina, és bontotta a kapcsolatot.

Elza elküldte az SMS-t. De válaszra már nem igazán számíthatott. Telefonja csipogott, hogy lemerült.

Ezalatt az idő alatt Marosvásárhelyen, Krisztina, aggódott, hiszen mióta Elza elrohant otthonról nem tudott vele kapcsolatba lépni. Rögtön megérkezett a három boszorka és ott vendégeskedik náluk. Tudta, hogy minden szavát figyelik.

Úgy tűnt egyelőre nem találtak semmit.

A boszorkányok Ulrich, a boszorkánytanács egyik tagja, megbízásából jelentek meg. A feladatuk az volt, hogy kiderítsék történt-e hanyagság az ő részéről, amikor egy lány belehalt a vámpírtámadásba. Mivel a boszorkányok egyik alap képessége az, hogy képesek megállapítani egymásról, hogyha hazugság, amit a másik mond, a beszélgetés nagyon érdekesen zajlott.

Egész pontosan így:

 – Ó, kedves Krisztina, milyen jó hogy tudsz fogadni ilyen váratlan látogatókat. Már nagyon rég óta nem találkoztunk. Hogy mennek itt az ügyek? - kérdezte Izolda, a fekete hajú és szigorú arcú jövevény.

 – Hát bizony itt is zajlik az élet. És elég nyugtalan hírek jutottak el hozzám az ellenségeskedésről. Széthúzás a tanácsban. Ezzel kapcsolatban tudtok valami újat? Azért jöttetek tán, hogy figyelmeztessetek? - kérdezett vissza Krisztina

 – Hozzánk is nyugtalan hírek jöttek, azért jöttünk, hogy ezt az ügyet megvizsgáljuk. - szólt nyugodt, kissé gúnyos hangon Pongrác, a sovány hórihorgas alkatú, sas orrú, többnyire kopasz, de helyenként ősz hajú boszorkány.

 – Vagy úgy. - válaszolt Krisztina.

 – Nos, igen. Ulrich minket bízott meg, hogy eljárjunk ebben az ügyben. - mondta Pongrác.

Úgy tűnt, a harmadik, Oszkár, aki külsőleg sovány és szakállas, egyáltalán nem beszélt csak nézelődött, de ő tűnt a legveszélyesebbnek. Minden tárgyat megvizsgált a lakásban. Majd elindult, hogy szétnézzen.

 – Ne foglalkozz vele. Felfedezi a terepet - mondták a többiek, Oszkárra mutatva.

 – Hogy érted ezt? - kérdezte Krisztina, mikor a szakállas után nézett. Nem szerette, ha idegenek jönnek-mennek a lakásban, akiket be sem hívott.

 – Hát tudod ez a te eseted - itt gondolkodás szünetet tartott Izolda, aztán folytatta - rendkívül sajnálatos ügy - mondta Izolda, de rögtön mindenki a jobb füléhez kapott, a hazugság sípoló hangja hallatán. A boszorkányok ugyanis egymás között nem tudnak hazudni. Vagy ha mégis, hát besípol a jobb fülük.

Izolda volt az egyik, aki a család ellen vallott annak idején. És bosszantotta, hogy meghagyták ennek a helynek a felügyeletét Krisztinának. Azt szorgalmazta, hogy az összes kötelezettségétől mentsék fel a családot. Semmit sem sajnált, ami Krisztina családja ellen vallott. Most hogy őt bízták meg, nyomozzon Krisztina hanyagsága ügyében, véghezviheti ezt a tervet.

 – Rosszul fejeztem ki magam. - mondta Izolda.

 – Hát igen. - hagyta rá Pongrác.

 – Megengeded? - kérdezte Pongrác és széket húzott magának, majd senkire se nézve folyatta - Térjünk a lényegre. Ulrich úgy tájékoztatott minket, hogy ezen a területen, amire te felügyelsz, meghalt egy hajadon lány vámpírharapás által, a te hanyagságodból.

 – Ez nem igaz. - mondta Krisztina, és mindenki várta a sípoló hangot a jobb fülén, de az elmaradt. A meglepetés viszont nem maradt el.

 – Ezt elmagyaráznád, kérlek? - kérdezte Izolda, meglepett, kétségbeesett arccal. Ez az ő lehetősége, hogy félreállítsa Krisztinát. Annyi reményt főzött hozzá.

 – Mit magyarázzak el ezen? - kérdezte Krisztina nyugodt hangon.

 – Hogy mi történt - mondta Izolda.

 – Mikor? - kérdezte Krisztina, még mindig nyugodtan.

 – Kezdjük másképp… - Kezdte Pongrác, de Krisztina közbe szólt.

 – Én is azt mondom. Egyelőre nem gyanúsított engem senki semmivel. Úgy hogy a megfelelő tisztelet megillet. És kikérem magamnak. Úgy hogy kezdjük másképp. Én a lakásomon fogadlak benneteket. Mint boszorkány a boszorkányt. Amíg nincs gyanúsítás, nincs vallatás sem! - mély levegőt vett - Tehát! Ez itt az én házam. Az én szabályaim. Az együttműködésemet akarjátok? Akkor legyetek tisztelettel!

 – Erre még visszatérünk később, de… - kezdte Izolda, de megszakította saját mondanivalóját, és éles hangon szólt - vámpírokat érzékelek!

Krisztina sóhajtott:

 – Egy olyan környéken, ahol szerződésünk van velük? Mily meglepő! A szerződés lehetővé teszi a jelenlétüket. Amíg nem lépték át a létszámot. Nem gondolod?

 – Azért mi utána nézünk! - jelentette ki Izolda.

 – Ahogy gondoljátok. Nálam kívántok éjszakázni?

 – Ha lennél olyan kedves… - mondta Pongrác.

 – Megteszem, amit tudok. - válaszolta Krisztina.

 – Jó. - Szólt kategorikus lenéző hangon Izolda.

A három boszorkány seprűre pattant, és ekkor vette üldözőbe a három vámpírt, aki egy bulizó helyről, két fiatal embert cipelt el, és rohant el. (Vagyis Blanka és Robi társaságában rohanó vámpírokat.). Egyre inkább lemaradtak tőlük, és érezték a saját kimerültségüket, így visszaindultak Krisztinához.

 – Mit tudsz te erről? - kezdte Izolda, amint visszaértek Krisztina házához.

 – Miről?

 – A vámpírok két embert vittek magukkal.

 – Éltek?- kérdezte Krisztina, és nem adta jelét, hogy aggasztja ki volt az a két ember.

 – Igen.

 – És tiltakoztak, hogy ne vigyék őket?

 – Nem.

 – Nos, akkor semmi közünk hozzá. - mondta Krisztina.

 – Hogy mondhatod ezt?- kérdezte Izolda felháborodottan.

 – El voltak kábítva?!- kérdett vissza Krisztina.

 – Nem de…

 – De Izolda, 1585 óta, a boszorkány tanács is elismeri az emberek ez irányú szabad akaratát. 1585 óta nem feladatunk a vámpírimádók, a vérfarkasimádók, és olyanok védelme, akik önszántukból választják az ellenségeink társaságát. - idézte szinte szóról szóra a törvényt.

 – Attól még sajnálatos… - kezdte Izolda. Krisztina egyetértően bólintott, de nem mondott semmit.

 – Nos, igen - mondta Pongrác - de nem is ez miatt vagyunk itt.

 – Azért elárulnád, miért rohant úgy el az a három vámpír? - kérdezte Izolda.

 – Szerintem miattatok. - Válaszolta őszintén, Krisztina.

A három boszorkány kérdőn nézett rá. Magyarázatképpen hozzátette.

 – Biztos megérezték, hogy jöttök. Szerződés ide vagy oda, de ellenségek vagyunk. Szerintem biztonságosabb helyet keresnek.

 – És ezt nem tartják annak? - csattant fel Izolda.

 – Nagyon úgy tűnik. - mondta Krisztina.

 – Akkor térjünk vissza a mi témánkra. - mondta Pongrác.

 – Megmutatod egy térképen, hol van az a terület, amit meg kell védjél? - kérdezte Izolda.

 – Nagyon jól tudjátok, hogy hol van! - mondta Krisztina mérgesen - nem fogok itt térképpel bohóckodni! Ne játszadozzatok itt velem! Bökjétek ki, mit akartok! Aztán menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek, és cseszegessetek mást. Vagy adjátok meg a kellő tiszteletet!

A boszorkányok ugyanis magukban hordják az elhunyt boszorkák emlékeit. A beavatott egyszerre megtanul több ezer évnyi felhalmozott tudást, varázslatot, és tapasztalatot. Cserébe, halála után minden apró kis személyes titkáról minden beavatott tudni fog. Mint ahogy mindenki tudja, hogy Krisztina őse melyik területre kötötte a szerződést.

A boszorkánytanács kifejlesztett egy védelmet ugyan, ami korlátozza a tudást. De a tudás nagy részéhez, mint például a személyes élmények és védekező varázslatok, mindenki számára hozzáférhetőek, és használhatóak, de az olyan veszélyes varázslatok, amik veszélybe sodorhatják a falut, amire a boszorkánynak vigyáznia kell, nem elérhetőek mindenki számára. Csak a tanács tagjainak. Különböző, és nagyon sok szintje van a varázslatoknak, amolyan hatalmi lépcső, hogy melyiket ki érheti el.

A korlát bevezetése azután történt meg, hogy egy boszorkány bosszút állt az embereken. Ugyanis a boszorkány kisfia meghalt, miközben ő a falu lakóit próbálta megvédeni egy tűzvészben. Ettől haragra gerjedt, és fájdalmában elátkozta a falut, ahol egy hónapon belül, mindenki elpusztult.

Az, hogy egy bizonyos boszorkány melyik varázslatokhoz férhet hozzá, sok minden befolyásolja: a személyiség, származás, vagyis a vérvonal, a társadalomban elfoglalt hely és szerep, a boszorkányok között elfoglalt rang, a küldetése, és hogy általában milyen területen tevékenykedik, sőt még a tanácshoz fűződő viszony is. Ily módon a boszorkányok között sem tudhatja senki biztosra, hogy a másik mikhez fér hozzá.

Következtetni abból lehet, hogy mit tudott az őse. Mindenki örökli a képességet, és többnyire a küldetést is, mint Krisztina. Így ha nincs neki különleges megbízása, akkor ugyanannyit tud, mint az anyja tudott. Mint Izolda esetében, akinek anyja, szintén felügyelőként, és a büntető végrehajtásban tevékenykedett.

 – Végére akarunk járni, hogy halt meg az a lány! - Rikácsolta Izolda.

 – Már mondtam, hogy nem halt meg semmiféle lány! - Kiabált most már Krisztina is.

A beszélgetés végül is megbukott. Krisztina nem kívánt tovább együttműködni, és ezt el is mondta:

 – Amíg csak vádaskodás, és sértegetés hangzik el a munkámmal, és a rám bízott feladat elvégzésével kapcsolatban, ráadásul az én házamban, addig nem vagyok hajlandó beszélni vagy tárgyalni veletek. Én igenis lelkiismeretesen végzem a feladatomat. Felháborítónak tartom, amit itt műveltek! Ráadásul szemtelenségnek és a betolakodásnak is.

 – Ha jobban végeznéd a feladatodat, nem kellett volna ide jönnünk - mondta Izolda.

 – Még senkit sem vádoltunk semmivel - szólalt meg a mai nap folyamán először Oszkár.

Krisztina magából kikelve üvöltötte:

 – Egy áruló van a tanácsban, vagy valahol a közelében. És ti itt velem szórakoztok. Csak mert nem akarok háborúba menni. Senki mellett vagy ellen! Azok, akik nem akarnak a háborúba pártot foglalni, rejtélyes körülmények között elhunynak. Valami láthatatlan lesújt rájuk. Vagy eltűnnek.

Mély levegőt vett és most már kissé halkabban, de ugyanolyan mérgesen folytatta:

 – Vagy megengedhetetlen hibát követnek el, mint amivel ti vádoltok. Mégis miből gondolja Ulrich hogy itt meghalt egy lány vámpírtámadásban? Személyleírást is adott mellé?! Vagy meg kell itt várnotok, amíg bekövetkezik, mert előre tud róla, hogy be fog?

Ez a kijelentés megdöbbentette a boszorkákat. De Krisztina nem törődött velük hozzátette:

 – És abban biztosak lehettek, hogy én sem kívánok részt venni egy olyan háborúban, ahol nem tudom, ki az ellenség. Mégis kinek áll érdekében, hogy boszorkány boszorkány ellen harcoljon?

 – Aljas vádaskodás! - kiáltotta Izolda.

 – Túl messzire mentünk, túl sok az indulat. Nem ez miatt vagyunk itt. Csak ki kell vizsgálni ezt a támadást és kész. A többi nem a mi hatáskörünk, és nem ránk tartozik - mondta Pongrác.

 – Nem sípolt a jobb fülem - mondta Oszkár.

Mindenki ránézett.

 – Csak azon vagyok megdöbbenve, hogy nem sípolt a jobb fülem - Ismételte meg Oszkár.

Végül a tárgyalásokat másnapra halasztották. A boszorkányok a városban nyomoztak. Temetkezési vállalkozókat, klinikákat, kórházakat kerestek fel a halott lány ügyében.

A távollétükben kapta meg Krisztina Elza lánya üzenetét, és hívta fel őt telefonon. Csak röviden beszélhetett, mert alig tette le a telefont, már belépett a házba a három boszorkány.

Végül olyan indulatok és őszinte szidalmak szabadultak el Krisztina és Izolda közt. Ami felszínre hozta, a leggyalázatosabb oldalukat. Lehetetlenné tett minden további együttműködést. A boszorkányok nyomok után kutatva elhagyták a házat, és a tett színhelyét keresték. Oszkár csak nézte őket, és hallgatott. A jobb füle pedig egyszer sem sípolt közben.

Végül a három boszorkány átmenetileg, amíg ez a nyomozás tart Krisztinát felfüggesztették, és elhagyták Marosvásárhelyt.

Személyük elleni ellenszenv lehetetlenné tette a kivizsgálást.

Még nem értek a város végéig, amikor feltöltődött szinte teljesen egyszerre a két új életemlék. Egy tanácstagot megölt egy másik boszorkány. És egy boszorkányt megöltek a vámpírok az Adria partján. Kitört a háború.

Krisztina még aznap el akart indulni, hogy szövetségest keressen a boszorkányok között. Saját csapatot kell szervezzen. Hiszen ahogy a vámpírral is beszélték, meg kell találni az igazi ellenséget. Ehhez el kell kapni az árulókat. Túl jól tájékozott az ellenség, biztos, hogy van áruló. Feltételezhetően mindkét oldalon: a boszorkányok és a vámpírok közt egyaránt. Minél hamarabb felszínre kell hozni a tényeket. Akkor ismét elérhető lenne, ami az 1400-as években. De mindenekelőtt csapat kell. A helyzet túl zavaros. Elhatározta, felkeresi a barátait. Elmondja kételyeit, hátha ők is tudnak valamit. Aztán csatlakozik a vámpírhoz, ha az elfogadja a szövetségét.