1. Első találkozás

Marosvásárhely, 2010. November vége

Eső közelgett. A levegő nedves volt és nehéz. Az ég feketére vált. A szél port kavart, és belekapaszkodott a lány, Blanka, hajába. A lány az emelkedőn kaptatott felfele. A nedves út porán meg - megcsúszott a lába. A nehéz hátizsák húzta a vállát. Hangulatán csak rontott a több órás vonatozás okozta fáradtság, de biztatta magát. Erejét összeszedve lassan haladt előre. Még pár lépés és beér az egyetemi bentlakásba.

A bejárati ajtó becsapódott mögötte a huzattól. Hangosan kifújta magát. Még csak három emelet és beléphet a szobájába. Akkor majd földre dobja ezt az átkozottul nehéz hátizsákot és elnyújtózik az ágyon. Kipiheni az otthon töltött hétvégét. Rossz ötlet volt hazamenni. Nyomasztó volt a légkör, és visszatértek a rémálmai is. De most… Még két emelet, és ott a szobája. Akkor pihenhet.

A korlátba kapaszkodva tette meg a lépcsőfordulókat. Az utolsó ajtó az emeleten. Bárcsak a lépcső melletti szobában lakna, és nem kellene, több lépést megtenni! A hátizsákját már a pokolba kívánta. Még tíz lépés. Még öt. Még három.

 – Nem! Ez nem lehet igaz!

Pont most kellett görbenapot tartania valamelyik szobatársának? Egy nyakkendő lóg az ajtókilincsen.

Ledobta a hátizsákot a hátáról az ajtó mellé, és mérgesen belerúgott. A hátizsákban lévő műanyag, ételt tároló dobozok közül az egyik reccsent. Ezzel egyidejűleg kezdett recsegni a szobában egy ágy. Egyértelművé vált: nem kívánatos a jelenléte.

Előkotorászott egy papírt és ráírta: „Vigyétek be a csomagomat!” Még egyet belerúgott a hátizsákba. Újabb reccsenés. A fene egye meg! Most már biztos a tiszta ruháinak is annyi!

A folyosó végén lévő fürdőben hideg vízzel próbálta felfrissíteni magát. Sebhelye égett a cipekedéstől. Levette a sálját. Félrehúzta válláról a pólót, hogy láthatóvá tegye a heget. A négy párhuzamos csíkból álló sebhely, mely a füle tövétől a válla hegyéig húzódott most forróságtól lüktetett, mint élő bizonyítéka a bűnének. A jel, mint Káin jele. Megölte testvérét. Tudta, hogy ez túlzás, de rá volt bízva és ő nem vigyázott rá. Nem emlékszik, mi történt. De bűntudata van.

 – Baleset volt - Mondták a rendőrök, mikor magához tért. Iskolai kiránduláson voltak, a kőhalmi várhoz. Vonattal. Elveszítették a csoportot egy nyavalyás fagylalt miatt. Keresték a többieket, de nem találták. Közben eltévedtek. Taxiba szálltak, hogy elérjék a vonatot.

Nem emlékszik a balesetre. Semmire sem emlékszik. - A testvére halott. A taxiban halt meg. Mielőtt megérkezett a mentő magához tért ugyan, de csak rövid időre. Akkor ő az úton hevert. Alig bírt megmozdulni, de az autóhoz küzdötte magát. Nem tudta, hogyan kell elsősegélyt adni. Nem tudta, mit kell tenni. A testvérét kirángatta az autóból. Halott volt. De talán, ha már akkor az orvosi egyetemre járt volna… Vagy ha nem vesztette volna szem elől a csoportot. Ha nem veszik meg azt a fagyit…

De már semmit sem lehet tenni. Ő hordja Káin jeleként ezt a sebhelyet. Az átkozott véletlent és Istent hibáztatja… Mert ha bosszút állhatna valakin, gondolkodás nélkül megtenné. De így?

Ha a rémálmaiban szereplő szörnyek valóságosak lennének, edzene. Edzene, mint valami szuperhős, megkeresné őket, és… De szörnyek nem léteznek, csak a lelkiismerete. Ezt megmondta a pszichológusa is. A szörnyek bennünk élnek. A saját lelkiismerete adott formát a vélt bűnének. És nem ezeket a szörnyeket kell leküzdenie, hanem az önmarcangolást.

Mérgesen becsapta a fürdő ajtaját és elindult a főtér felé. A hideg szél bőrig hatolt. A lámpák fénye narancssárgára festette a kavargó porködöt. A szél és a fény pánikot teremtett. A porköd csípte az emberek szemét. Mindenki sietett menedéket találni a közelgő vihar elől. Csak Blanka nem rohant sehová. Összeszorította fogát, és haladt előre. Ez kiváló alkalomnak ígérkezett, hogy végre legyőzze félelmeit.

Az autóbaleset óta gyötörték az álmok. Főleg, ha együtt volt a család. Csak a kishúga hiányzott. A kishúga meghalt, ő meg csak ott ült mellette tehetetlenül. Ennek már egy éve, de újra és újra eljöttek az álmok, és az újult felismerés, hogy húga halott.

A múlt éji álom viszont teljesen más volt. Nem volt benne sem autó, sem a kishúga. Csak a rémület és a veszély. Álmában ismeretlen szörnyetegek, melyek nem hasonlítottak az eddigiekhez, hatalmas vérben úszó szemeikkel foghíjas gonosz vigyorral meredtek rá. Aztán hirtelen megdöntötték oldalra a fejüket. Olyannyira, hogy egy normális ember ettől nyaktörést szenvedne. A szörnyek üldözni kezdték, a sűrű erdőn át. Szaladni kezdett. A mocsaras talaj harapdálta talpát és be akarta szippantani az egész testét. A lény mintha meg se mozdult volna, csak a keze nyúlt hosszan utána az erdő sűrűjébe. Csontváz vékony ujjával és görbe hosszú karmaival megragadta a vállát és a földre tiporta.

A főtér lassan kiürült, de a narancssárga porköd és a szél maradt. Blanka összerezzent, ahogy felelevenítette álmát. Összeszedte magát. Továbbhaladt előre. Mintha magával az Istennel hadakozna, próbálta leküzdeni a vihart. Az ég közben vérvörös színekre váltott, majd teljesen elsötétült. Alig lehetett látni pár lépésnyire. Az utcai lámpák világítása halványan izzott. De mint akik szerre rájöttek, hogy fényük nem űzi el a sötétséget, szikrázni kezdtek és egyenként szétpattantak.

Blanka a járdát követte. A lámpák szikrázása, majd a hirtelen jött sötétség megingatta magabiztosságát, de összeszedte magát. Összeszorított foggal továbbhaladt.

Senki sem volt már az utcán azon az alakon kívül, aki utána jött egy ideje. Csak most tudatosult benne a tény: követik.

Az ösztönei azt súgták, szaladjon, de határozott léptei gyorsaságán nem változtatott. Amikor elért a Kultúrpalota melletti sarokig, befordult jobbra és rohanni kezdett. Az utána jövő is gyorsított a léptein. Blanka elérte a következő sarkot. Ismét jobbra fordult és teljes erejéből nekiiramodott. Majd kicsivel később balra vette az irányt. Egészen addig szaladt így, míg a kimerültségtől lábai össze nem csuklottak, és térdre nem esett. Térdeit felszántotta a kövezet, és a sebekből szivárgott a vér, de ezt észre sem vette. Feszülten figyelt.

Hátranézett, de nem látott senkit. Nem tudta, mikor rázta le követőjét, de megkönnyebbült.

Nem ismerte ezt az utcát. Igaz, ezt a várost sem ismerte még jól. Csak pár hónapja, hogy itt van az egyetemen. Most merre tovább? Arra nem mehet ahonnan jött, hisz ott lehet még az az alak. Így hát továbbindult az ismeretlen környéken. Figyelt. Nem tudta, hol van. Figyelt. Hátha meglát egy ismerős épületet.

Az eső nagy cseppekben kezdett hullni. Régi házak szegélyezték az utat. Egy villám cikázott végig az égen, majd a rögtön utána következő. A hangos csattanás jelezte, hogy a közelben csapott le.

Blanka, mint aki Isten szemébe néz, emelte fejét az ég felé: - Itt vagyok! Máskor céloz jobban! - kiáltott fel, mire egy újabb villám válaszolt.

A villám fényénél észrevette, hogy az egyik szász épület kapuja nyitva van. Ott a kapualjban meghúzódhat, míg eláll az eső. Elindult abba az irányba.

Pár lépésre volt csak, mikor meghallotta a félelmetes morgást. A kapualjból jött. Az oroszlánéhoz hasonló morgás volt, ami átment egy haldokló állat hörgésébe. Blanka megtorpant. A kapualjra meredt, de a sötétben nem látta, mi van ott benn. Két lépést tett hátra. Csontjáig hatolt a félelem. A morgás közeledett.

Blanka pillanatok alatt megfordult, és újult erővel rohant. Nem tudta, mi van ott az udvarban. Most nem is érdekelte. El innét minél messzebbre! Izmait megfeszítve rohant. A morgás most már elégedett és kéjes volt. Mintha a tulajdonosa a kedvenc játékát űzné, amiben ő a macska, Blanka pedig az egér. Blanka minden erőfeszítése ellenére érezte, egyre közelebb van a morgás. A vesztébe rohan.

 – Erik! Állj le! - Hangzott fel valahol hátulról egy magabiztos férfihang.

 – Erik kérlek! - nyöszörgött egy női hang. - Ne tedd, kérlek!

Blanka rohant. Megjelent előtte egy magas férfialak. Eltorzult véreres arccal, hosszú szemfogakkal és vérvörös szemmel. Vicsorgott rá, mint álmában. Közben kéjesen morgott. Magassága két és fél méternél is több lehetett. Játszott vele. Blanka irányt változtatott. Rohant. Az alak a semmiből, ismét előtte termett. Hosszú szemfogakkal, vicsorgó mosollyal.

Blanka most már bizonytalanul fordított hátat és indult el egy máik irányba. A csontváz-vékony ujjak és karmok elkapták a vállát és a földre teperték. Érezte, amint a hegyes körmök végigszántanak a karján, mély sebeket hagyva. A vámpír éles foga végigszántott ugyanazon a seben. Pillanatokon belül a nyakán érezte a vámpír hideg leheletét. Kétsége sem volt, mi következik: A Halál. Behunyta szemét és összeszorította fogát. Várta, hogy élete filmje leperegjen előtte. De nem történt semmi.

Az Erik nevet kiáltozók lerántották róla a vámpírt. Ők is vámpírok voltak. A férfihanghoz tartozó alak: szigorú, nemesi tartással végigmérte Blanka támadóját. Majd nagy lendülettel lekevert annak egy akkora pofont, hogy csont reccsent. Majd merev tartásban, szigorú, erélyes hangon hozzátette: - Szedd össze magad, Erik! - Rekedtes hangja halk volt, de félelmetesebb, mint egy kiáltás. Blanka hátán ismét jeges félelem futott végig.

 – Kérlek, Erik - nyöszörgött a harmadik női hangon, közben lefogva, két karjával átölelve az Erik nevezetűt - Nézz rám! - könyörgött.

A női hanghoz tartozó arc rendeződött. Eltűntek róla a vérerek. Egy divatmagazinokba illő női szépség lett belőle. Erik ránézett és rendezte vonásait. A fiatal férfi arca meggyötörtnek tűnt. Megölelte a nőt és a vállára borult kétségbeesve, majd azt lehelte:

 – Sajnálom, szívem!

A harmadik alak, kinek arcát mindeddig nem láthatta Blanka, ismét megszólalt. Most a nőhöz intézte szavait: - Fogd erősen! - és Blanka felé fordult. A világ legvonzóbb férfiarca volt.

A következő pillanatban már ott volt Blanka mellett guggolva. Blanka válláról lehúzta a blúzt és megnézte a vérző sebet. Majd a térdét is megnézte. Blankának csak most tűnt fel, hogy vérzik a térde is. Biztos mikor a fáradtságtól összerogyott, mielőtt a morgást… gondolatai elakadtak. A férfi Blanka szemébe nézett. Hihetetlen türkizkék szem, mintha kontaktlencse lenne. Jegesen csillogó türkizkék.

 – Rendben van - mondta a férfi, most a hangja tisztán csengő és csábító volt, amilyet Blanka még nem hallott - Minden rendben lesz.

Majd átlépett a másik oldalára. Összeszűkült szemekkel nézte a balesetben szerzett sebhelyét. Blanka reflexszerűen oda kapott, hogy eltakarja. A vámpír Blanka szemébe nézve megfogta kezét. A keze hideg volt, mint egy jégcsap. Újult erővel tört Blankára a pánik.

 – Hol szerezted? - kérdezte megnyugtató mély hangon. Mintha szeme hipnotizált volna, Blanka kezdett megnyugodni.

 – Autóbalesetben, tavaly - hallotta saját hangját, mintha a szája magától mozogna.

 – Hol? - jött az újabb kérdés

 – Kőhalom főterén.

 – Az nem lehet!

Blanka szólásra nyitotta a száját, de végül semmit sem mondott.

A vámpír behunyta szemét egy pillanatra. Blankának csak most tűnt fel, hogy eddig egyáltalán nem pislogott.

 – Ezt is mutasd meg a boszorkánynak, amikor a másikat. - mondta.

Blankának fogalma sem volt, miről beszél. Nem mert kérdezni, sem félelmeinek, vagy egyéb aggályainak hangot adni.

A vámpír visszalépett a többiekhez, mozgása olyan gyors volt, hogy Blanka emberi szemeivel nem követhette. Csak ült a földön és a rémülettől reszketett.

 – Elmehetsz! - szólt még egyszer neki a vámpír. Kezével is intett, mint valami nemes a szolgálójának. Majd rácsapott Erik vállára és elindultak mind a hárman.

Blanka még bámult utánuk. Nehezen szedte össze magát. Az eső már teljesen átáztatta a ruháit. Ő meg csak ült az út közepén, mint aki észre sem veszi az ég áldását.

Amikor összeszedte magát, ismét rohanni kezdett. Nem tudta merre, csak el.

Egy újabb villám csapott le. Ez már távolabb volt.

 – Te győztél - súgta az ég fele Blanka. Lám kihívta párbajra a teremtőt, és… és vesztett. Eleredtek a könnyei. Egy szusszanásnyi ideig megállt. Szétnézett, várva az újabb csapást,de az elmaradt. Újra nekiiramodott.

A vihar amilyen gyorsan jött úgy el is tűnt. Az emberek lassan ismét kimerészkedtek az utcákra.

Blanka beért a színháztérre. Egyenesen a barátaiba botlott, Robiba és Elzába, akik bulizni készültek.

 – Úristen! Mi történt veled? - kérdezték szinte egyszerre, amikor meglátták.

 – A vihar… Megtámadtak… a vámpírok.

A barátai kételkedve fogadták a bejelentését. De Blankát ez most nem érdekelte. Csak haza akart menni a bentlakásba és magára zárni az ajtót.

Elza gondban volt, mint aki a saját jól felépített hitvilágával kerül szembe. Ez az ellentmondás úgy változtatta meg a jól felépített világot, mint ahogy a kihasadt virsli torzul el, és fordul ki magából, és az összetartó membrán összerándul és lehámlik róla.

A felismerés súlyától az egész világ eltörpül és megsemmisüléssel fenyeget.

Nem tudta mi tévő legyen. Hogyan foltozza be a kihasadt membránt.

Évszázadok, sőt talán évezred óta az anyai ágon a felmenői mind boszorkányok voltak. Régen ez a titulus jelentette az orvost, a gyógyszerészt, a pszichológust, a jóst, a varázslót, sőt a büntető végrehajtó intézet bizonyos köreit is. Akkoriban a boszorkány átkától mindenki félt, de tisztelték is, mint gyógyítót és a gonosz ellen vívott védelmezőt.

Elza nem hitt a boszorkányságban, olyan meggyőződéssel utasította el annak a világnak a létezését, amiről az anyja beszélt, mint egy hindu a jól átsült marhahússzeletet.

De neveltetése révén sokat tudott a népi gyógymódokról, és a gyógynövényekről. A segítőszándék vezérelte mindig, éppen ezért ment az orvosi egyetemre.

A titkos tanításokból csak a tudományosan is elfogadott részeket fogadta el, és jegyezte meg. Ez, az ő értelmezésében az orvosi pályára való felkészülést jelentette. Hiszen ez a tudás anatómiai ismereteket, betegségtípusokat, gyógymódokat és gyógynövényismeretet is tartalmazott.

Mindeddig biztos volt abban, hogy ez a hozzáállás az egyetlen helyes út. De most…

Az ősi ellenségek között, az anyja elbeszélései szerint, voltak vámpírok is. Ezek létezését épp úgy kizártnak tartotta, mint a varázslást és egyéb hókuszpókuszt. Az anyja elbeszélései szerint a boszorkányok feladata, hogy megvédjék az embereket, és ha úgy hozza a sors, levadásszák és megtisztítsák ezektől a démoni lényektől a Földet.

Ezek a történetek szerint, csak akkor lehetnek biztonságban az emberek, ha a boszorkányok jól végzik a dolgukat.

Valami történt Blankával. Látta, és hallotta barátnője vallomását.

Elza összezavarodott: - Vámpírok nem léteznek! - mondogatta magának - Az túl bonyolult lenne, ha léteznének. Márpedig ha van egy kérdésre több magyarázat is, valószínű, hogy a legegyszerűbb az igaz. Ebben az esetben az, hogy Blanka megrémült. Hiszen vámpírok nem léteznek. Ijesztő volt az a vihar is. Ráadásul meg is támadták…

Valami zsebtolvajok lehettek. - jött a mentőötlet - Igen. Az biztos nagyon félelmetes lehetett. Rémeket lát. Semmi szükség rá, hogy értesítse erről az esetről az anyját, aki csak még jobban felbuzdulna, és őrültségeket csinálna. Így is mindig kínos, ha kiderül a barátai előtt, hogy az anyja ilyesmikkel foglalkozik, mint a jóslás és a bűbájkészítés. Még csak az hiányzik, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, hogy még vámpírvadásznak is képzeli magát. - megrázkódott a gondolatra- - Nem! Erről szó sem lehet! Vámpírok ugyanis nem léteznek!

Ezek a gondolatok megnyugtatták. Ismét magabiztos lett. Elhatározásra jutott. A kérdést lezártnak tekintette.

Kihúzta magát, és félhangosan levonta a következtetést: - Vámpírok nem léteznek. Blanka megijedt és rémeket lát. Én pedig orvos leszek! Pont úgy, ahogy ezt már gyerekkoromban eldöntöttem!

A három vámpír visszatért a szállásra. Hangulatuk feszült volt. Az újoncok a vizsgán megbuktak. Az eredmény még alapszinten is elfogadhatatlan volt.

A mester, Oliver, nem tűnt mérgesnek. Inkább csalódottnak. Pedig mérges volt.

Már több mint száz éve annak, hogy utoljára vállalt tanítványokat. Ezért körültekintőbben járt el. Nem értette, hol csúszott be a hiba. Erik készen állt rá hogy közelebb menjenek az emberlakta területekhez, és betegyék a lábukat a kihalt utcákra. Mivel esett az eső, a lány jelenlétét is bírnia kellett volna. Még ha az vérzett is.

A legjobban nem Erik viselkedése idegesítette, hanem a körülmény.

 – A körülmény?! - mordult fel, miközben vámpírtempóban sétált fel alá a szobában. Hogy került egy vérfarkas támadás nyomát viselő lány oda? Az időpont stimmel. Egy évvel ezelőtti lehetett a seb, és biztos, hogy vérfarkas karmok okozták. De itt Erdélyben?

Több mint ötszáz éve, hogy utoljára betette a lábát egy vérfarkas Európába. Egy falka vérfarkas biztosan feltűnt volna valakinek. Márpedig azok nem mennek messzire a falkától.

Biztosan felbolydult volna a világ, ha visszajönnek. A vámpírok már összehívták volna a tanácsot, és a boszorkák is a magukét.

Márpedig sem ők, sem a boszorkák nem tették meg. Ezt Oliver tudta a legjobban, hiszen az Erdélyi boszorkányok megfigyelése volt a feladata. Semmi gyanús nem történt. Erdély olyan eseménytelen és nyugodt volt, hogy az már unalmas.

 –  Hogy jöhetne ide valaki, aki olyan büdös, mint egy vérfarkas, hogy sem egy boszorkány, sem egy vámpír ne vegye észre? -morgolódott félhangosan Oliver, majd ismét magában folytatta gondolatait.

Ha igaz az, amit a lány mond, akkor autóbalesetnek tüntették fel. Kőhalmon. Itt Erdélyben! Márpedig észrevette volna, ha hazudik.

 – És ha átjutottak a vérfarkasok a védelmünkön? De hogyan? A boszorkányokén is? - tette fel a kérdést Oliver félhangosan. - És a boszorkányok védelme?

Nóra válaszolt: - És ha ez a lány vérfarkasimádó?

 –  A vérfarkasok soha sem bíznának meg annyira egy élőben, hogy hagyják, had szaladjon egy vámpírhoz. - legyintett Oliver

Hirtelen megállt: - Milyen egy abszurd helyzet. Hogy került az emberlány arra a kihalt utcára? Vérző térddel. Vérfarkastól származó sebhellyel a vállán. Véletlen? Mi az esélye annak, hogy egy ember találkozik egy farkassal és túléli? Semmi. Aztán eltelik egy év, és sem a boszorkák, sem a vámpírok nem veszik észre a sebhelyét? És most vérző térddel odarohan egy újonc vámpír elé? Mi folyik itt?

Mint egy rossz vicc.

 –  Háborús üzenet lenne? De kitől?

 –  És most? - tette fel magának a kérdést Oliver- Most egy régi vérfarkas-, és egy friss vámpírsebhellyel oda megy a boszorkányhoz gyógymódért. Milyen egy elcseszett abszurd helyzet!

 –  Ebből hozz ki békét Oliver, ha tudsz! -morogta magának

Máskor is kevesen járnak ezen az úton. De most? Zavart küldött az emberi elmékre. Esőt, vihart, furcsa fényeket… Ekkora viharban a hülye is bent ül a házban, vagy menedéket keres Nem rohangál az utcán vérző térddel. Az újoncoknak mindig vitt egy-egy embertől származó tárgyat, hogy hozzá tudjanak szokni a bódító illathoz, hogy le tudják küzdeni a gyilkos ösztönt.

Tudta, nem bízhatják rá a vámpírok titkát egy felelőtlenre. Csak az maradhat vámpír, aki ura az ösztönöknek. De ezek az újoncok Viktor tulajdonai. Pedig legszívesebben kettéharapná a torkukat.

Oliver az újoncokat nézve a következőn gondolkodott: - Minek hozott létre Viktor újabb vámpírokat? És mért rá bízta őket? Tudta, hogy nem szívesen vállalom. De tartozott egy szívességgel Viktornak.

A lázadás hamarosan kitör. A tárgyalások nem haladnak, a felbujtó kiléte ismeretlen. A vámpírbirodalom és a vámpírtörvények hamarosan megszűnnek, és elszabadul a pokol. Ezt meg kell akadályozni. Ráadásul most ez a vérfarkas okozta seb… Ha most jönnének vissza a vérfarkasok, ebben az ellenséges környezetben, vajon egy erős hadsereget találnának itt? Aligha…

Ő meg itt vesztegeti az idejét azon törvények tanításával, amik hamarosan érvényüket vesztik? Ahelyett, hogy azon munkálkodna, hogy megakadályozza a belső hadviselést. Csak simán ki kéne iktatni az újoncokat, és fontos dolgokkal foglalkozni.

Oliver egyre mérgesebb volt Viktorra.

 – Minek kell ilyenkor átváltoztatni valakit? És ha már megtette, miért nem ő takarítja el a mocskát maga után? Mindenki tudja, hogy ő már nem vállal tanítványokat! Ha nem ismerné, azt hinné, azért bízta rá ezt a két újoncot, hogy elvonja a figyelmét.

Jelenleg feszült a viszony a vámpírok és a boszorkányok között is.

És most itt ez a kényelmetlen helyzet.

Ha egy boszorkány és egy vámpír összecsap, az mindig egyik fél halálával végződik: Vagy meghalok a boszi által, amire nagyon csekély esély van, - gondolkodott Oliver - vagy ebben a labilis helyzetben jó eséllyel kirobbantok egy fajok közti háborút.

Egy kis időre megállt. Legyintett. Majd ismét sétálni kezdett.

 –  Ezt valahogy majd elintézem. Személyesen. Tárgyalni fogok velük. - Ettől a gondolattól olyan savanyú képet vágott, mintha citromba harapott volna. Nem kedvelte a vámpírvadászokat. - Meglátogatom az oroszlán barlangját, ha kell! Olyasmit teszek, amit utálok: Egyezkedni fogok. Egyezkedni egy boszorkánnyal.

Hátat fordított az újoncoknak és kinézett az ablakon.

Nem is emlékezett rá, hogy Viktor mikor változtatott át utoljára valakit.

A vámpírok unalmukban tettek ilyet szórakozás gyanánt. De a betanítás túl sok macerával járt. Sokukat, csak a szórakozás része érdekelte. A szánalmas, életképtelen teremtményük nem. Az csak akkor kezdte érdekelni, mikor már vadászni, szórakozni lehet velük. Beszélgetni, vagy megfélemlíteni őket egy erre a célra rendezett partin, amit ő halálosan unalmasnak talált, és rendszerint el sem ment.

Viktor járt ugyan ilyen partikra, de nem úgy tűnt, mint aki jól szórakozik.

Az újoncokat, addig meg kellett tanítani, hogy felfogják, mik lettek és hogyan működnek. Hogy saját vérszükségleteiken kívül is érzékeljenek valamit a világból. Hogy tudják a hirtelen rájuk szakadt erőt és gyorsaságot, a vérszomjat, a fényérzékenységet és egyéb képességeket használni, vagy bár kezelni.

Sokáig szívesen végezte a betanítást és mindenki tudta, hogy ő a legjobb. De miután megtörtént az az eset…

Akkor egy nemes bízta meg három újonc betanításával. Fél év tanítás után az újoncokat visszaküldte nemzőjükhöz, aki hajtóvadászatot szervezett barátainak. Az újoncokat még azon a napon levadászták és megölték. Hathónapnyi munkája… ami alatt együtt élt velük, együtt evett a saját otthonában… Megkedvelte őket. És minden erőfeszítés miért volt? Hogy prédák legyenek a nemzőjük számára. Egy egyestés szórakozás.

Számon kérte a nemzőjüket. Rövid választ kapott: - Mit érdekel az téged? Megkaptad a pénzedet! Busásan megfizettelek az elvégzett munkádért. Pedig még csak nem is ellenőriztem a munkád minőségét.

Oliver reszketett a felháborodástól. De már semmit sem tehetett… azóta nem vállal tanítványokat.

Egy biztos. Most, a lázadás küszöbén senki sem unatkozik! Viktor egész biztos nem! Hiszen tanácstag. Valaki másnak tesz szívességet ő is? De kinek és miért?

Végigmérte az újoncokat: Tudta, menniük kell!

A két újonc: Erik és Nóra az ijedségtől szoborrá dermedve álltak a közelben. Pislogni sem mertek. Csak nézték a mestert, és várták az ítéletet. A kettőjük kapcsolata nagyon szoros volt, és féltek, hogy a mester megöli Eriket.

Tudták, a mester nem szívesen vállalta a tanítást, de türelmes volt hozzájuk. Igaz, hogy kíméletlenül következetes és szigorú is. És hibáztak.

Három hónapja voltak vámpírok és kerültek Oliverhez. Most találkoztak először emberrel az átváltozás óta.

Oliver végül rájuk nézett. Végigmérte őket: - Kapsz még egy esélyt! - szólt Erikhez. Hangja kimért és szigorú volt. - A tanításodat egyelőre szüneteltessük, azonnal el kell hagynod az országot! Ausztriát javaslom, él ott egy barátom, Adele-nek hívják. Ha akarod, megadom a címét.

 – De… nem mehetek! Te is tudod, hogy nem ismerem a szabályokat… - Szólt Erik idegesen remegő hangon - nem akartam bántani azt a lányt, mester, de egyenesen a szemembe nézet… Mester, könyörgöm…

Oliver mérges lett. Többször meggyűlt a baja az újoncokkal. Azt hiszik, örökké fognak élni azáltal, hogy vámpírrá váltak, pedig csak közelebb kerültek a halál torkához. Akármilyen állapotban is rohant oda a lány, Eriknek bírnia kellett volna. Nem most szagolt először embervért.

Mióta megfogadta, hogy soha többé nem vállal újoncokat, sok minden történt a világban. Az emberek megváltoztak. Így az újoncok is. Azóta volt két világháború, feminista mozgalmak, a technika fejlődése, gyors közlekedés satöbbi-satöbbi… A legrosszabb, hogy az embereknek jogaik lettek.

Nem ez az első alkalom, hogy az újoncok nem fogadják el az utasításait! Követelőznek és jogokról beszélnek. Jogokról!? Régen csak a királynak volt joga. A többiek kevesebbel is beérték. A vámpírtársadalomban az újoncoknak nincs joga! Egyáltalán nincs! Semmihez. Hogy nem értik ezt meg?! Még a saját életükhöz sincs. Hiszen az már a nemzőjüké.

Felvilágosultaknak képzelik magukat. Megkérdőjelezik szavait és intelmei ellenére mindenfélével kísérleteznek. Ettől persze hamarabb hibáznak, és jó eséllyel hamar meghalnak. Ami nem is lenne baj, ha nem ő lenne a felelős értük.

Oliver dühös tekintettel méregette Eriket.

 – Véletlen volt. Nem akartam bántani a lányt!… - dadogta Erik.

 – Ez hazugság! - szólt közbe Oliver. Hangja halk volt - Akartad! Akartad a vérét! Nekem nem hazudhatsz, Erik. Láttam. - lassan beszélt. Kihangsúlyozva minden szót - Meg akartad ölni. A vámpírok nem tudják elrejteni a vérszomjukat. Azt le kell győzniük. Ezt tanultuk mostanáig. Ez volt a vizsga! Te megbuktál! Átváltoztál, Erik. Láttam. Nóra is látta. A legrosszabb, hogy az emberlány is látta. Meg kell tanulnod kezelni az indulataidat, ha élni akarsz. - kis szünetet tartott - Nem öllek meg. Kapsz még egy esélyt! Javaslom, élj vele!

 – Megölik! - szólt közbe Nóra, kétségbeesett hangon - Ha elküldöd, mester, könnyű prédává teszed. Még nem ismeri ki magát ebben a világban.

 – Ha túléli, akkor viszont jó tapasztalatokat szerez. - csattant fel Oliver. Nem volt hozzászokva, hogy a szavába vágnak - Egy-két hónap múlva folytathatjuk a tanítást. Talán akkor jobban oda figyel arra, amit mondok!

 – Kérem a mobilodat! - fordult, Oliver, Erikhez

 – Nem engedhetem, hogy elküldjed! Nem engedem! - Nóra hangja hisztériásra váltott.

Nem jött válasz. Csak a mester egyik szemöldöke emelkedett feljebb. Nóra folyatta: - Azt mondtad az embernek, hogy minden rendben van!

Oliver elnéző mosolyt küldött Nóra felé: - A szabályokat be kell tartani. - mondta nyugodt, kioktató hangon.

 – Akkor én is vele megyek! - Mondta Nóra fenyegetően.

 – Tégy, ahogy akarsz! Nem foglak megakadályozni! - válaszolta Oliver és visszaadta Eriknek a telefont - beírtam Adele telefonszámát és címét. Ne hozz rá bajt! - és barátságos hangon hozzátette: - Sok szerencsét! Légy óvatos! Kerüld a lakott területeket, amíg nem tudsz uralkodni a szomjadon! Remélem, még találkozunk! Egy órát adok, hogy elmenj! - Ezzel megfordult, és elhagyta a helyiséget.

 – És ha nem megyünk el!? - kiáltotta utána Nóra, de válasz nem érkezett.

Oliver tudta, fel kell hívja Viktort. Ő az újoncok nemzője, és tudnia kell róla, hogy elküldi őket. Most számon kérhetné, hogy minek hozta létre őket. De nem érne vele semmit. Viktor nem tartozik neki magyarázattal.

 – Baj van? - kérdezte Viktor köszönés helyett, ahogy első csengésre felvette a telefont.

 – Erik megtámadott egy lányt, nem történt nagy baj. Gondoltam legjobb, ha én mondom el. Az én felelősségem, és rendbe is hozom a dolgokat. Van egy tervem.

 – Mennyire súlyos?

 – Csak egy karcolás, de a boszorkányokkal kötött szövetség ezt sem engedélyezi. Szeretném a Vámpírtanácsot és a nemeseket kihagyni a megoldásból.

 – Akkor miért egy tanácsost hívtál fel? - Kérdezte Viktor, saját magára célozva.- egyébként egyetértek. Ha anélkül meg lehet oldani, a tanácsot és a nemeseket ne vonjuk be.

 – A háborús helyzet miatt értesítelek Viktor, és azért, mert egy időre elküldöm az újoncokat. Úgy tartottam tisztességesnek, ha értesítelek. Aztán meg… nem akarok háborút, és ez miatt ne legyen. Egyelőre senki sem tud az esetről. Remélem, így is marad. A boszikkal elsimítom az ügyet.

 – Rendben. - mondta Viktor. Ő is gondolkodott a dolgon: - Akkor te vállalod, hogy helyre hozod a dolgot? Békét kötsz a boszikkal?

 – Nem lesz háború a boszorkányokkal! - biztosította Oliver határozott hangon.

 – Rendben. Akkor ez a dolog köztünk marad. Ha mégis valahogy kitudódik a tanácsban, én majd igyekszek húzni az időt. - kis szünetet tartott - Tájékoztass mindenről. Igyekezz diszkréten és gyorsan elintézni a dolgokat. Kösz, hogy szóltál.