15. Fajon belüli viszályok

 Gernyeszegen Tibor, Krisztina férje, tudta, hogy kint a Teleki kastély környékén véget ért a harc. Hiszen már órák óta csend volt az udvaron. De a pince ajtaja zárva maradt. Megpróbálta felhívni a lányát, Elzát, de nem volt jel.

Várt.

Már órák óta ezt csinálta. Várt.

Végignézett a pincében összezsúfolt embereken. Arra gondolt talán kimehetnének, és néhányan élelmet, és takarókat szerezhetnének be. De nem tudta kinyitni a pinceajtót.

Összehívta a férfiakat. Együttes erővel rángatták és küzdöttek az ajtó kinyitásával, de hamar ráeszméltek, hogy azt valami eltorlaszolja. Nem tudhatták, hogy ráomlott az épület, és esélyük sincs kinyitni. Egy egész délelőtt küzdöttek a kijárattal, amíg egy gyerek fel nem fedezett, egy befalazott pinceablakot.

Több órás kínlódás után, sikerült akkorára tágítani a lyukat, hogy egy felnőtt férfi szűkösen kiférjen rajta.

Tibor és két vállalkozó kedvű férfi kimászott.

Még nappal volt. Tibor tudta, hogy a napsütés megvédi őket. De mindenki rettegve hagyta el a menedéket. Ezen az sem segített, hogy a pincében lévők nem bíztak benne. Sötétedés előtt minden jóval megrakodva tértek vissza.

Sajnos a rés, amit a falon ütöttek meg maradt, még sötétedés után is… Nem is sejtették, ebből mekkora baj származhat. Ám ez hamar kiderült, amint lement a nap.

A vérfarkasok visszajöttek. Hamar felfedezték a lyukat. Az emberek egyetlen szerencséje abban rejlett, hogy a vérfarkasok túlságosan fiatalok voltak, és a boszorkányszagtól azonnal átváltoztak. Így már túl nagy testűek voltak ahhoz, hogy átférjenek azon a bizonyos lyukon. De újra és újra megpróbálták. Tették ezt nekifutamodásból, vagy kaparászva, hogy tágítsák a rést. A hörgő hangjuk, nyáladzó fogsoruk és éles kaparászó karmuk túl közel volt. Az emberek rémülten sikoltoztak.

Egy boszorkány ismét megjelent most már a résen át látni lehetett, ahogy küzd a fenevaddal.

Megvédte őket. Tudták nem lesz ez mindig így.

Nem is sejtették, hogy két nap múlva négy vámpír érkezik, és akadály nélkül bemegy a pincébe.

Oliver még mindig Hermannal beszélt, amikor hirtelen felkapta a fejét. Egy újabb vámpírcsapat érkezett. Messziről látszott, hogy vezetőjüket, Antit, kivéve mind újoncok, pár naposak lehetnek csak.

Még mindig érződött a vérfarkas szag a levegőben, és az újoncok megvadultak tőle. Az erdő fáinak támadtak. Visítottak, és haraptak, karmoltak.

Anti büszkén jött a megvadult, és szétszéledt csőcselék mögött. Az övé volt a ház, amiben Oliver az embereket hagyta, és ők az udvarán álltak, habár most így a csata után nehéz volt kivenni a határokat. Már régóta ismerték egymást.

Oliver, hosszú idő óta először nem talált szavakat. Szilveszter szólalt meg mérgesen és támadó hangon:

 – Remélem, hogy ez nem az, aminek látszik! És jó magyarázattal szolgálsz, erre a csőcselékre.

 – Ez a te műved?! - kérdezte Herman is hasonlóan mérgesen, miközben a zavarodott újoncokra mutatott.

Anti Oliverre nézve, gonosz vigyorral az arcán, felelt:

 – Nem állt szándékomban ölbe tett kézzel várni téged! Azt hiszed tán, hogy te okosabb vagy mindenkinél?! - A féktelen újoncok látványa és a sértegetés megtette a hatását. Oliver nem tudta visszafojtani indulatait, de már nem is akarta.

 – Mit műveltél te szerencsétlen?! - robbant ki Oliverből a kérdés. - mond, hogy ezt a csürhét nem te hoztad össze! - mutatott az újoncokra, akik legalább tízen voltak.

 – O, dehogy nem! Ez az én csapatom. - mondta vigyorogva - Te is tudod, hogy ez jól bevált trükk.

 – Te átkozott - mordult rá Szilveszter.

 – Nem kell úgy felháborodni. Háborúban minden megengedett! - mondta Anti.

 – Megengedett?! - kérdezte Oliver mérgesen. - Még hogy megengedett! Mindig is tudtam, hogy gyáva vagy! De soha sem gondoltam, hogy ilyen mélyre süllyedsz!

 – Most mit vagy úgy oda?! - mondta fennhéjázó hangon Anti - Csak túl akarom élni ezt a háborút.?

Antinak tudnia kellett, hogy törvénytelen dolgot tett. Valószínűleg tudta is, csak úgy vélte, háború esetén már nincsenek törvények.

Törvénytelen dolog, hiszen az újoncok, bármik is voltak az emberi világban, a vámpírok világában ártatlan lényeknek számítanak. Nem csak büntetlennek, de kiváltságosoknak is számítanak, hiszen ők a vámpírbirodalom reménységei. Itt ellentétben az élő világgal, az utódok nem véletlenül, vagy a sors akaratából lesznek valamilyenek. Nem a véletlennek köszönhető, hogy milyen képességeik lesznek majd. Nem. Ez egy pontos tervezés eredménye. A vámpírok megfigyelik az embert. Az embert, aki általában az élelmet testesíti meg. Így közülük csak olyan léphet be a vámpírvilágba, akit erre kiválasztanak. Ez még akkor is így van, ha a vámpír nem árulja el az okot, amiért az embert utódjának választja.

A vámpírok mérgesek voltak. Csak Anti érezte úgy, hogy helyesen cselekszik. Itt azt is meg kell jegyeznem, hogy vámpírok többnyire képtelenek a kötődésre, az érzelmekre. Az egyetlen erős kötődési forma a vámpírok közt, az a nemző és újonc közti. Ez pedig, szent és sérthetetlen. Az utódok oly erősen ragaszkodnak a nemzőhöz, hogy akár meghalni is képesek érte. Minden kérését teljesítik, és nincs önálló gondolatuk.

Veronika is elképedve nézte az öntelt alakot, aki odadobná gyermekeit a vérfarkasoknak, hogy élhessen. Elhűlve jegyezte meg:

 – Milyen szülő, aki a biztos halálba küldi a gyerekét, hogy addig hátsó utakon megszökhessen?

 – Mégis, hogy gondoltad ezt? - kérdezte Herman - Hogy akarsz irányítani egy olyan csapatot, amelyik támad mindenre, ami mozog, - végig nézett az erdő fáira támadó újoncokra és kiegészítette - még arra is, ami nem. Ilyen csőcselékkel nem lehet háborút nyerni.

 – Inkább ez a csőcselék, mint a boszorkányok! - válaszolta büszkén Anti.

 – Nem élik meg az első csata végét! - kiáltott rá Szilveszter.

 – Kit érdekel?! Csinálok másikat!

 – Szégyen és gyalázat! - szólt Veronika, olyan hangsúllyal, mint aki egy percig sem hajlandó ezt tovább hallgatni. Majd megvetéssel hozzátette: - És még dicsekszik is vele!

 – Erkölcstelen, aljas alak! A lelkiismeret, és a becsület benned rég megdöglött! Nem fogadom el olyannak a szövetségét, akinek nincs becsülete, hogy megtartsa azt. - mondta Szilveszter. Majd Oliver fele fordult - Ha megengeded, átküldöm a másvilágra - Keze a kardmarkolatán pihent. Tudta, hogy már mindketten sok olyan öreg vámpírt láttak, akik a tébolyultságukban az élet és halál urának képzelték magukat.

Szilveszter még nem tudott rendesen járni, de Oliver bólintott, és engedélyt adott.

 – Egyetértek - mondta Herman - Vadásszuk le őket, szégyent hoz a fajunkra!

 – Nem tehetitek! - mondta Veronika. Igaz, hogy őt mindenki szívtelen, magányos, remetének tartotta. Aki megkeseredett a hosszú élete folyamán, de nem tudta elviselni, ha ártatlanok halnak meg. És az újszülöttek ártatlanok. Még emlékezett rá, milyen magányos és kétségbeejtő érzés újszülöttnek lenni. Nem engedheti, hogy meghaljanak!

Senki nem foglalkozott Veronikával. Mindenki tudta, hogy ő csak egy katona, nem ő a főnök.

Anti szeme elkerekedett, mikor rádöbbent, hogy most meg fogják ölni őt és az újoncokat is.

 – Semmi olyant nem csináltam, amit előttem mások ne… - de nem hagyták befejezni a mondatot. Nekifogtak levadászni az újszülötteket, akik közben megérezték az emberszagot.

Oliver a házhoz lépett és elállta az útját az újszülötteknek. Jobb kezével meglengette a kardját. Nem állt szándékában ártatlanokkal végezni. De nem engedhette, hogy ezek a kezelhetetlen lények mindent tönkretegyenek. Ha az emberek eddig kibírták, márpedig dobog a szívük, akkor át fogja adni őket a boszorkánynak!

 – Soha többé nem teszek ilyent! Megígérem! - kezdte ismét Anti.

Oliver egy gyors mozdulattal belesett a házba, már ami megmaradt belőle. Meggyőződhetett arról, hogy az emberek jól vannak. Csodák csodájára, sértetlenek voltak, vagy legalábbis most hirtelen nem látott rajtuk újabb sérülést.

 – Maradjatok észrevétlenek, hamarosan elmegyünk. - mondta nekik.

 – Oliver! Kérlek, állítsd le őket. - kérlelte Veronika, aztán visítva még hozzá tette: - Állj!

Herman keze Anti nyakán volt. Csak egy pillanatra hagyta abba a mozdulatot, és Veronikára nézett. Gúnyos mosoly közben felhúzta szemöldökét. Elvágta Anti nyakát. A hajától fogva Veronika elé dobta a fejet.

Fülöp sem foglalkozott Veronika tiltakozásával, aki felé szaladt, hogy megmentsen egy újszülöttet. Megölte mielőtt Veronika oda ért, hogy megmentse azt.

Már csak az az újonc élt, akit Szilveszter tartott fogva.

Veronika rémülten rohant Szilveszterhez.

 – Engedd el! Kérlek. - mondta könyörgő hangon.

Szilveszter teljesen ledöbbent, és mozdulatlanná merevedett. Soha nem látta könyörögni Veronikát. Ez a nő mindig a hideg és elutasító grófkisasszony volt. Aki úgy nézett rá, mint egy mocskos alantas lényre, csak azért, mert ő nem nemesi származású. A mai viselkedésbeli változásokat viszont, nem tudta mire vélni.

 – Kérlek - ismételte meg Veronika.

Szilveszter oldalra billentette a fejét, és érthetetlenül nézett rá. Mégis mi lehet a baja?

 – Tudod, hogy nem lehet - válaszolt végül tárgyilagos hangon, miközben a téboly jeleit kereste a lányon.

 – Miért ne lehetne? - nézett rá könyörögve Veronika

 – Azért, Veronika, mert háború van! - észre sem vette, hogy nevén nevezte a vámpírlányt. Ami valószínűleg eddig még soha nem történt meg.

 – De hiszen még van velünk újonc.

 – Láttad hogyan viselkedtek! Neki támadtak a fáknak! Nem lehet ember közelébe vinni. Sem boszorkánynak. Nem vihetjük magunkkal. Nincs, aki tanítsa… bajt okozna!

 – De, hiszen… - kezdte Veronika.

 – Oliver vezeti a csapatot. Embereket őriz, szerződésen dolgozik a boszorkányokkal, és más vámpírcsapatokkal. - Sorolta Szilveszter - Eközben még két, pár hónapos, újoncot is tanít. Ezt is a nyakába akarod varrni?! Mert akkor mind elpusztulunk. Már így is túl sokat vállalt!

 – De nem ölheted meg! Nem ő tehet róla, hogy… Csak rosszkor volt rossz helyen… Ha nem lenne háború… Ez csak egy újonc! Egy gyerek!

 – Ebben igazad van, nem az ő hibája. De háború van! És ha engem kérdezel a másik két újonc is hátráltat minket.

Oliver a társait nézte. Szilveszter épp egy alacsony újoncot tartott markában a nyakánál fogva. Veronika elesett tartásban, rémülten alkudozott. Őt pont úgy meglepte Veronika őszinte kirohanása, mint Szilvesztert. Eddig csak egyetlen egyszer volt tanúja annak, hogy Veronika így kimutatja az érzelmeit. Hiszen mindig a jégkirálynőt játszotta. Látta, hogy Szilveszter is teljesen le van döbbenve. És folyton Veronikának nevezi, nem pedig Törpének.

Oliver nem akarta megnehezíteni a saját dolgát. Ebben ugyanis Szilveszternek igaza van. De látta, hogy Veronikának ez nagyon fontos. Hát, ha ennyire fontos, akkor nehezítse a saját baját. Talán jót tenne a lánynak, ha nem csak saját magával lenne elfoglalva, hanem valaki másért is felelősséget vállal. Persze a háború sok mindent megváltoztat.

 – Adunk neki egy esélyt. - mondta Oliver. Tudta, hogy amit kérni fog az újonctól, az nem elvárható egy egynapostól. Ráadásul, a nemzőjétől nem kapott semmilyen utasítást, mielőtt meghalt, hogy szót fogadjon neki. De más választása nincs.: - Ha most vissza tudja fogni magát, rendezni arcvonásait, és vissza tud változni emberi alakba, akkor elég erős ahhoz, hogy éljen. Ez az egyetlen esélye van. Ha ez nem sikerül: megöljük!

Veronikára nézett és várta, hogy belegyezzen.

 – De… - kezdte Veronika - Ezt nem teheted…

 – Ennél többet nem tehetek érte, Veronika.

 – Ezt sem érte teszed. - jegyezte meg Szilveszter

Oliver bólintott: - Így igaz! Nem érte teszem.

Veronika csak nézte könyörgő szemekkel Olivert. Beszélni akart vele gondolat útján, de Oliver nem teremtett kapcsolatot.

 – Elfogadod az ajánlatomat vagy sem? - kérdezte Oliver szigorúan. Nem akarta mások előtt ennyi ideig húzni ezt a témát. Már így sem nézik jó szemmel. És nem tartják elég erős vezetőnek, most meg ezzel a problémával még jobban magára irányítja a figyelmet.

Veronika nehezen rászánta magát. Alig láthatóan bólintott. Tudta, hogy nem várhat ennél többet, mégis nehéz volt elfogadni a helyzetet. Hiszen az újonc ezzel szinte semmi esélyt sem kapott:

 – De ezzel megölöd.

 – Veronika, szerinted mennyi időt és energiát kellene rászánjak, háború idején ennek az újoncnak a taníttatására? De megjegyzem, nem csak az én, a csapatom ideje is rámegy. Nem. Erről szó sem lehet! Pár perce van. Ha sikerül, akkor ezen túl a te gondjaidra van bízva!

Veronika megdöbbent ettől a kijelentéstől. Nem akart ekkora felelősséget. Tétovázott.

 – Válaszolj! Elfogadod az ajánlatot vagy sem? - kérdezte összeszűkült szemekkel Oliver.

 – Igen. Elfogadom - mondta ki Veronika hangosan.

Oliver intett, és Szilveszter előre lökte az újoncot. Oliver figyelmét nem kerülte el Szilveszter arcára kiülő nemtetszés.

 – Kérlek, tégy meg érte mindent! - mondta Veronika halkan. - Ígérem, hogy én fogok vigyázni rá. Nem lesz vele gondod.

 – Be fogom tartatni veled ezt az ígéretedet - válaszolta Oliver.

Az alacsony újonc összerezzent, ahogy elengedték, és előre lökték. A vámpírok körbe állták. Az újonc összekuporodott, átölelte térdeit, és a földet nézte. Látszott rajta, hogy várja az elkerülhetetlen halált. Zavart volt. Valószínűleg semmit sem hallott vagy értett abból, ami körülötte zajlik.

 – Nem kell félned. Csak szedd össze magad - mondta Oliver megnyugtató hangon - képes vagy rá!

A vámpírok nyugodt tartásban figyeltek. Mindenki távolabbra húzódott az újonctól. Kíváncsiak voltak. Még senkit sem figyelhettek meg tanítás közben. Ez ugyanis tilos volt, mert zavart kelthet az újonc fejében.

Borisz, ha jobb formában van több fogadást is megköthetett volna, de így csak Szilveszterrel fogadott.

Az emberek is kikászálódtak már a romok alól, és a jelenetet figyelték.

Csak Oliver nem húzódott hátrébb. Ő közelebb lépett:

 – Hogy hívnak? Elmondod nekem? - kérdezte nyugodt hangon.

Az újonc nem válaszolt. Ugyanolyan zavarodott félelemben nézett körül.

 – Szerettél ember lenni? - kérdezte Oliver - én nagyon szerettem! - közben lassan közeledett az újonchoz, és leült szemközt vele a porba.

Az újonc a földet kaparva csúszott a fenekén hátra a porban. Közben fújtatott, és sziszegett. De észrevette, hogy minden oldalról körbe fogták a vámpírok. Ijedt szemeket meresztett rájuk.

 – Tudod mit szerettem a legjobban? - folyatta Oliver - Lovagolni. Volt egy fekete lovam, csak az egyik füle volt fehér. Szinte még gyerek voltam, amikor megkaptam. Akkor még ő is csikó volt. Én etettem, és én gondoztam.

Az újonc figyelni kezdett, és Oliverre nézett. Oliver elkapta tekintetét és nem engedte. Halkan és megnyugtatóan mesélt. Az újonc vonásai tisztulni kezdtek

 – Elhatároztam, hogy a legszebb nyerget veszem meg neki. Nagyon cifra nyereg volt, amit kinéztem. Egy molnárnál dolgoztam akkoriban, és félretettem minden pénzt. Takarítottam a malomban, és zsákokat cipeltem. Ilyesmi.

 – Te mivel töltötted az idődet? - kérdezte az újoncot Oliver

Az újonc ismét nem válaszolt. Oliver folytatta a meséjét.

 – Végül kigyűjtöttem a pénzt arra a nyeregre. De amikor elmentem, hogy megvegyem már nem volt meg. Elkelt. Kénytelen voltam beérni egy másikkal. Te tudsz lovagolni?

 – Nem - nyögte az újonc, és kitisztult az arca a szeme körül.

 – És mi a foglalkozásod?

 – Tanár.

 – Én is tanár vagyok, a vámpírok körében. Igaz egy ideje felhagytam ezzel a foglalkozással. De úgy tűnik, ismét rám kényszerítik ezt a szerepet. Szóval mindketten tanárok vagyunk.

Az újonc felmordult, mint aki felháborítónak tartja ezt a hasonlatot. De közben, teljesen emberi formát öltött. Egy fiatal férfiét.

Szilveszter megszólította gondolatban Olivert. Oliver megteremtette a kapcsolatot:

 – Ne mentsd meg! - mordult rá Szilveszter Oliverre.

 – Nem tudom, mi mást tehetnék. Megígértem.

 – Ne mentsd meg!

 – Te is megmentetted! Miért nem ölted meg? Miért álltál le beszélgetni Veronikával arról, hogy mi legyen vele?

 – Jól van! - mondta morcosan - Most megmented! És aztán mit fogsz csinálni?! Összekötöd egy emberrel? Felrakod őt is a válladra? Úgy akarsz farkasokkal harcolni?! Még hány csomagot akarsz magaddal cipelni?! Nem menthetsz meg mindenkit! Választanod kell!

 – Nem az én problémám ez az újonc. Nekem nincs rá időm! És nem is fogok szánni rá időt! De Veronikának jót tesz, ha végre mással is foglalkozik.

 – Épp ezt akarom elmagyarázni! Neked erre nincs időd. És most fűt fát összehordana a törpe, hogy megmentsd! Aztán úgy is a te nyakadba szakad. Mert neki nem lesz elég türelme hozzá! És ha lenne is, a csapatod tagja lesz!

 – Nem varrhat olyasmit a nyakamba, amit nem vállalok. Megállapodást kötöttem vele. Én mindig állom a szavam, Szilveszter! Ígérem neked, hogy nem fogom vállalni ezt az újoncot. A csapatom fontosabb nála!

 – Kár a gőzért! Nem fogja bírni! Essünk túl rajta most mielőtt még szimpatikus lesz mindannyiunk számára.

 – Adjunk neki egy napot! Ha nem bírja, kinyírhatod! Egy nap alatt úgy sem válik senki szimpatikussá, számodra.

 – Legyen! De ha valami bajba sodorsz bennünket általa, hamarabb öllek meg téged, mint az újoncot! - Szilvesztert teljesen elöntötte a düh, még sosem mondott ilyent a barátjának. Veszekedtek sokszor már, de nem így. És mindketten tudták, hogy ő az erősebb, ha be akarja váltani ígéretét, hát be is tudja.

 – Szilveszter! - szólt nyugodt kimért hangon Oliver - nem fogok vele foglalkozni! Megígérem! Mindig állom a szavam. Ez a Veronika felelőssége. Az ő dolga. Ő kell megoldja. Ha gond van, megöljük az újoncot. Nem hagyom, hogy elvonja a figyelmemet. Tisztában vagyok vele, hogy háborúban vagyunk!

Szilveszter hátat fordított és nem válaszolt. Elment.

Közben a csendben, az újonc kezdett békére lelni. Remegett, de már teljesen ember volt. Egy férfi.

 – Szerettél tanár lenni? - Kérdezte Oliver.

 – Most tényleg szeretnéd tudni? - kérdezte az újonc.

 – Nem igazán. Csak beszélgetni akartam. A beszélgetés megnyugtat, és rendezi az arcvonásokat. Koncentrálj a beszélgetésre, és akkor könnyebben emberi formádban tudsz maradni. Oliver szigorúan és hangosan szólt Veronikára:

 – Mostantól a te felelősséged! És úgy vigyázz rá, hogy az első tévedésénél te magad kell megölnöd! Nem hagyom, hogy csapatomból bárki meghaljon miatta! Sem a táplálása, sem a betanítása nem az én feladatom! Ugyan azt várom el tőle is, mint mindenki mástól a csapatban. Megértetted?!

 – Igen. - mondta Veronika, és a szájába harapott. Ha nem is hallotta min, de látta, és tudta, hogy Oliver és Szilveszter miatta veszekedtek.

Oliver újra szemügyre vette az újoncot. Nagyon jól kezelte szomját. Teljesen eltűntek a vérerek. Kétségbe esett volt, és dühös, de nem tébolyult! Sokkal összeszedettebbnek tűnt, mint amit egy újonctól el lehetett várni. Emlékezett rá, hogy Borisszal három héten keresztül küzdött, mire ezt elérte. Tisztességes, erős vámpír válna belőle, de valószínűtlen, hogy él addig.

Elza teljesen megbűvölve nézte a jelenetet. Ő úgy tudta az anyjától, hogy az újoncok mindenre rátámadnak. Irányíthatatlanok, és vérengzőek. Kiszámíthatatlan, hogy emberre, állatra vagy boszorkányra támadnak előbb. És képtelenek ember formát ölteni. Bármit is csinált az előbb Oliver, ez lenyűgöző teljesítmény. És volt benne valami nagyon emberi gondoskodás.

Aztán ahogy így belegondol, arra is rájött, hogy a vámpírok nem olyanok, mint ahogy eddig képzelte. Valahogy nagyon nem. Azt hitte, hogy ez egy bevett stratégia, hogy újoncokkal szaporítsák fel a soraikat háború idején. Ezért kell őket gyorsan levadászni, mielőtt ezt megtehetnék. Ehhez képest megöltek egy egész csapat újoncot a nemzőjükkel együtt!

Az újonc szeme összeszűkült, és Oliver fele kiáltott:

 – Én nem leszek olyan, mint te és az átkozott vámpírok itt! Nem leszek szörnyeteg! Inkább a halál!

 – Akkor ezt meg is beszéltük. Hallottad Veronika! Probléma megoldva! - mondta Oliver megkönnyebbülten - Szilveszter, kérlek, fejezd be amit elkezdtél. Végezz vele!

Szilveszter meglepődött. Visszafordult az újonc fele, de nem tett semmit. Nagyobb jelenetre számított, Oliver vagy Veronika részéről, ahhoz hogy megölhesse az újoncot. De aztán előre lépett. Még mindig nem mozgott túl jól, de kivonta a kardját.

Az újonc követte Oliver tekintetét, s meglátta Szilvesztert. Azt a nagydarab vámpírt, aki az előbb a nyakát szorongatta. Most feléje tart, egy akkora kardal amekkorát még életében nem látott:

 – Meg sem próbálsz meggyőzni?! - kiáltott Oliver hátának rémülten.

 – Mégis miről? - kérdezett vissza nyugodt hangon, Oliver. Nem állította le Szilvesztert, de az megállt magától. Ő is kíváncsi volt, hogy ebből mi lesz.

 – Hát, hogy kövesselek… Hogy legyek vámpír… - mondta elfúló hangon az újonc.

 – Miért tenném? Kaptál tőlem egy esélyt az életre. Helyette te a halált választottad! Ennyi. Meg van beszélve.

 – De… - kezdte az újonc - Hadd gondolkodjam…

 – Jobb szeretem azokat, akik előbb gondolkodnak, mint beszélnek - mondta Oliver rosszalló hangon - Nincs itt min gondolkodni.

Veronika közbe szólt:

 – Akarsz élni így, vagy inkább meghalsz?

 – Persze, hogy akarok! - mondta kétségbeesve az újonc.

 – Akkor nézz itt körbe. Nők és férfiak, különböző magasságú és korúak, de mind vámpírok! Vámpírként, akarsz élni?

 – Akarok - mondta az újonc, aztán bizonytalanul hozzá tette - azt hiszem.

 – Háborúba cseppentél kölyök, és nem érünk rá a neveltetéseddel foglalkozni! - mondta Szilveszter.

 – Nem vagyok kölyök!

 – Aki nincs meg százötven éves az mind az!

 – A háború nem kölyköknek való. - mondta Oliver - A csapatomban széthúzás van miattad! Nem mindenki ért egyet azzal, hogy meghagyjuk az életed. De ha bírod a tempót, és nem hátráltatsz a csatában minket, akkor senki sem fog bántani. Igyekezz gyorsan tanulni! És még valami, ha valami kérdésed van, Veronikához fordulj. Ne hozzám! És nagyon igyekezz, hogy ne bánjam meg a döntésemet!

 – Mivel bosszantottalak fel? Miért vagy velem ilyen ellenséges? - kérdezte az újonc Olivertől. - Az előbb barátságosan beszéltél velem, az emlékeidről meséltél…

Hogyan magyarázza el olyannak, aki nemrég még arról sem tudott, hogy vámpírok léteznek, hogy mibe keveredett. Talán Szilveszternek van igaza, és kár a fáradságért. De nem. Nem ítélkezhet. Ő sem akart annak idején vámpír lenni. De az lett. Akkor is háború volt és mégis túlélte. Pedig mellette nem állt egy csapat vámpír, és tanára sem volt. Mégis itt van. Azt mondta esélyt ad, hát esélyt ad:

 – Nem akarlak megsérteni. De akik nem tudnak harcolni, azoknak vajmi kevés esélyük van a túlélésre. Ez a háború pedig csak most kezdődik. Én csak most szervezem a csapatomat. Ez a döntésem miatt, hogy életben hagytalak, meglehet, hogy kevesebben csatlakoznak majd hozzám. És ráadásul azok, akik már a csapatomban vannak, ellenségesen néznek rám! Széthúzásra számíthatok. Úgy gondolják, hogy hátráltatni fogsz, vagy ami még rosszabb bajba keversz minket! Tehát, csökkented az esélyeinket a túlélésre! Nem szándékosan teszed, de mégis ez van!

Az újonc szemébe nézett. Hangja kedves volt, és nyugodt. De határozott:

 – Nem ismerünk téged. Nem tudjuk mire vagy képes, csak hogy általában milyenek az újoncok. Persze nagy ritkán vannak kivételek. A kérdés itt az, hogy érdemes-e adni valakinek esélyt, ha nem valószínű, hogy beváltja a reményeinket. Te megkapod az esélyt. Élj vele.

Felnézett Veronikára. Majd ismét az újonchoz fordulva folytatta a monológot:

 – Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a nemződ egy elmeháborodott vadbarom volt, és te erről nem tehetsz. Mindennek ellenére, a jelen körülmények miatt, nem adhatom meg sem azt a kényelmet, sem azt a türelmet vagy időt, ami általában a tanuláshoz kell. - felsóhajtott majd hozzátette - Tartok attól, hogy ez a döntésem mit okoz nekünk.

Herman közelebb lépve gúnyosan tapsolt. Nehéz volt eldönteni, hogy ez a taps tulajdonképpen kinek is szól.

 – Nekünk ennyi dráma elég volt! - mondta Herman - ha így folytatod Oliver, a jó szíved a sírba visz. Engem ez nem nagyon érdekel, de jó lenne, ha legalább addig élnél, hogy a boszik mellénk álljanak.

Oliver szembe fordult vele, de nem fűzött hozzá megjegyzést. Sokkal fontosabb kérdésről akart vele beszélni:

 – Szeretnék kérdezni tőled valamit. Van velem egy ember, egy fiú, aki nem kellemes szagú, nem étvágygerjesztő. Láttál már ilyent?

 – Folytassuk inkább gondolat útján, ez nem mindenki fülének való.

 – Felerősítem a képességeidet, és beszállok én is a beszélgetésbe - mondta Szilveszter. - Ez a kérdés engem is érdekel.

 – Nem! - mondta Herman - Ha a főnökök beszélnek, az alattvalók nem kotnyeleskednek. Oliver! Vagy tanítsd rendre a szolgálóidat, vagy ne tarts szolgát egyáltalán! - tette hozzá.

Szilveszteren látszott, mennyire megbántódott a szavak hallatán. De Oliver választ akart kapni. Mielőtt létrehozta volna Hermannal a csatornát, átszólt Szilveszternek gondolatban:

 – Mindent elmondok neked később. Megígérem. - ezzel megszakította a kapcsolatot.

Oliver remélte Szilveszter megnyugszik, ha majd elmondja neki az egészet, már így is feszült a hangulat közöttük az újonc miatt. Őt is bántotta, hogy Herman így beszélt barátjáról. Mielőtt megteremtette volna a csatornát, szigorú hangon, összevont szemekkel Hermanra szólt:

 – Az én csapatomat én irányítom! Te foglalkozz a tieddel! Nem beszélhetsz így a barátaimmal. Bánj velük tisztelettel. Meglehet a következő csatában rajtuk múlhat az életed. Hiszen egy oldalon harcolunk. Vagy nem!?

 – Rendben van. Ezt elfogadom. De ők is az engem megillető tisztelettel bánjanak velem. Én gróf vagyok. - és végig mutatott magán és nevetséges öltözékén.

Az öreg vámpíroknál ez elég gyakori eset volt, hogy egy idő után nem tudták követni a kor szokásait, és divatját.

Oliver megteremtette a csatornát. A beszélgetés, egy ilyen felvezető után meglehetősen feszült, és akadozó volt:

 – Tudsz valamit erről az esetről? Olyan, mint az emberek, de a szaga még sem olyan, mi ő?

 – Ember - mondta Herman. - Egy időben egy boszorkány kísérletezett ezzel, hogy nemkívánatossá tegye az embervért. Egy páran felfedeztük, hogy sikerült is ez neki. Még mielőtt a boszorkány bizonyos lehetett sikerében, végeztünk vele. Persze nem a szokásos vámpír módon, hogy nehogy valaki gyanút fogjon. Álmában halt meg, mérgezésben. Saját magának is beadta a készítményét, és azt a látszatot keltettük, hogy az ölte meg őt. Senki sem mert inni utána ebből a készítményből. Naplót vezetett arról, hogy kinek adott belőle. Megszereztük a naplót, és szerre, mindenkit levadásztunk. Nyom nélkül. Senki nem élte túl és senki sem gyanakodott ránk. Mindig változtattunk a módszeren és egy-egy haláleset között volt, hogy évek is elteltek.

 – Ha mindenkit megöltetek, és senki sem tudta, hogy működik a recept, akkor hogy lehet, hogy ez az ember ilyen?

 – Nem tudom mi módon, de öröklődik. Nem számítottunk erre. Az volt a gond, hogy a halálesetek közt, sok időt hagytunk, hogy ne fogjanak gyanút. Amikor megtudtuk, hogy átadják az utódaiknak ezt a tulajdonságot nekifogtunk az utódok levadászásának is. De volt közöttük egy férfi, aki nagyon szerette a nőket, és sok fattyút hagyott maga után. Mindenfele amerre járt. Ő maga sem tudta hány van neki… Azt javaslom, hogy a fiút öld meg. Másképp nem lehet megsemmisíteni a készítmény hatását. Ha a fiú vérében ott van, és a boszorkányok rájönnek, hogy van egy ilyen fegyverük ellenünk. Akkor ismét előállíthatják, és akkor oda a kedvenc csemegénk.

 – Értem. - mondta Oliver - A fiú vére mérgező a vámpíroknak?

 – Nem, csak olyan mintha iszapot innál. Ne mond el a boszorkánynak!

 – Nem fogom elmondani! - csattant fel Oliver - Pontosan tudom, hogy a boszorkányok ellenségek. Ne nézz ennyire ostobának!

 – Jó, de te a békére törekszel…

 – Herman, tisztában vagyok vele, hogy ha már nem fogjuk szeretni az embervért, akkor a boszorkányoknak sem kell megvédeniük tőlünk az embereket. Pedig ez az ők legérzékenyebb pontjuk. - Oliver nyugalomra intette magát - Ezeket a mocsárízű embereket át lehet alakítani vámpírrá?

 – Nem tudom.

 – Ha sikerülne a boszorkányoknak mindenkivel megitatni ezt a löttyöt akkor lehet, hogy nem lesz több vámpír újonc? Lehet, hogy ez a fajunk pusztulását jelenti?

 – Nem tudom.

 – Köszönöm, Herman.

 – Nincs mit. Te egy jó fiú vagy Oliver, helyén van a szíved. Talán túl engedékeny vagy, s ez a vesztedet okozza majd. De ha lesz rá lehetőséged, majd megtanulsz keményebb lenni. Most ezt érted teszem, hogy még soká élhess. Nem kell megköszönnöd! - Mondta és már repült is kezéből, egy fahegyű dobókés az újonc mellkasába.

Oliver nem értette a dolgot. Hogy nem vette észre mire készül? Döbbenten állt mozdulatlanul.

Veronika anyai ösztönöktől vezérelve rohant az újonchoz.

Közben Herman hátat fordított, és teljes erőből csapatostól elvonult a falu irányába.

Krisztina feszült volt. Követte a boszorkányokat. Nem tudta megállni, hogy vissza ne nézzen a csata színhelyére, ahol Oszkár meghalt.

Senki sem beszélt vagy törődött vele. Olyan volt ez az egész, mintha a saját kivégzésére igyekezne. Semmi sem emlékeztetett a boszorkányok között általában meglévő baráti hangulatra. Mivel egymástól távolabb emberek közt éltek, általában örültek egymás társaságának, és hogy végre van, akivel megbeszéljenek dolgokat. De most? Minden megváltozott. Megmentették ugyan a vámpíroktól, de még nem mentették fel a bűnössége alól.

Krisztinának bűntudata volt a történtekért. Az önmarcangolás, és a vádló szemek, amivel a társai illették őt, csak fokozták lelki nyugtalanságát. Elővigyázatosabbnak kellett volna lennie. Mentalevél nélkül nem szabadott volna elindulnia. Hiszen mindig hordott magánál mentalevelet. Tudta, hogy van Oszkárnál. Kérnie kellett volna, mielőtt eljönnek Marosvásárhelyről.

Beértek Berethalomba, az erődtemplomba. Bertalan bevitte Oszkár testét egy házba, Krisztina követte. De az ajtó becsukódott az orra előtt. Kizárták.

Az erődbe már rengeteg boszorkány összegyűlt a környékről. Legalább negyvenen lehettek. De a többségüket Krisztina nem láthatta a sötét teraszokon. Gyanakvóan néztek rá. Vagy egyenesen elítélő megvető szemekkel. Krisztina elindult vissza az udvar fele.

 – Olyan, mint a nagyanyja. - hallotta valahol a suttogást.

 – Egy bajkeverő - jött a másik oldalról a hang.

 – Kiközösítést érdemel.

 – Veszélyes mindannyiunkra nézve.

 – Még kinézetre is a nagyanyja. Pont mintha őt látnám.

Egyetlen lámpa égett az udvaron. A boszorkányok a lámpa irányába terelték őt majd, háttérbe húzódtak, a sötétbe, ahol Krisztina nem láthatta az arcukat. De őt jól látták a lámpa fényében.

Krisztina körbe kémlelt. Egyetlen ember sem volt az erőd udvarán. Csak boszorkányok. Ez csak egyet jelent. Bűnösnek tartják. Elzárták előle az embereket, hogy ne árthasson nekik.

A boszorkányok a tornác árnyékából nézték. Amikor a lámpa fénykörébe ért mindnyájan visszahúzódtak a tornácokra, és onnan fentről néztek le rá.

 – Miért akarod felbujtani a boszorkányokat?- kérdezte egy cigarettától mély női hang.

 – Nem akarom felbujtani. Csak legyünk felkészülve a háborúra.

 – A háború, a vámpírokkal, már elkezdődött. Te is tudod. Hiszen megtámadták a városodat.

 – Igen, ezt akarom megállítani. A vérfarkasok ki akarják használni ezt a helyzetet. Mint IV. Béla idejében. - mondta Krisztina határozottan.

A boszorkányok morgolódni kezdtek.

 – Egy boszorkány öngyilkos lett a vérfarkasok fogságában! Mindannyian tudjuk, hogy itt vannak!

 – Ez igaz - mondta a füstös női hang. - de ki bízná rád az életét ezek után?

 – Így van! - helyeselt egy másik hang.

 – Öljük meg! - szólt egy harmadik. Az egyetértő morajlás egyre erősebb volt.

 – Várjatok! A tárgyalást tisztességesen le kell folytatni! - mondta a füstös hang, elcsendesítve a társaságot. Majd Krisztinához fordult: - Felelőtlenség volt rávenni azt a szegény fiút, hogy kövessen téged. Még magadra sem tudsz vigyázni.

 – A vámpír szövetségesekre szükség van, hogy ezt a háborút… - kezdte Krisztina zavartan.

 – Persze, persze. - szólt közbe, és állította le a füstös hang - Szükség van vámpír szövetségesekre. De miféle vámpír lehet az, aki egy olyan gyenge és felelőtlen boszorkánnyal köt szövetséget, mint te. Egy ilyen nem lehet befolyással a háború kimenetelére. Ennél erősebb szövetségesek kellenek.

 – Nem engedheted szabadon! - kiáltott valaki.

 – Úgy van. Felelőtlen. Már a nagyanyját is meg kellett volna ölni - szólt egy másik.

 – Úgy van! Rossz a vére! Mindenki elkorcsosodik a családjában!

 – Öljük meg!

 – Mindenki megzavarodott a családjában eddig is! Saját szakállára dolgozott! Meg kell állítani a vérvonalát!

 – Nem engedhetjük, hogy boszorkányok származzanak tőle! Ki kel végezni az utódait is!

 – Úgy van! Meg kell tenni, hogy több bajt ne okozzanak!

Erre Krisztina is felmérgelődött. Az, hogy őt elítélik, azért amit tett, az egy dolog. De hogy a gyerekeit büntessék, azt nem engedheti.

 – Azt mondod, gyenge vagyok? Azt mondod, hogy ilyen gyengével, mint én, csak gyenge szövetségesek tárgyalnak? Akkor küzdj meg velem! Hadd lássuk ki a gyengébb.

 – Igen, ez jó lesz! - mondta a füstös női hang - Úgy is a halálodat kívánja a tömeg! Hát akkor megöllek!

 – De ha én győzök - mondta Krisztina - akkor ejtitek ellenem, és a családom ellen felhozott összes vádat!

Szidónia lépett előre, az egyetlen tanácstag, aki jelen volt. És a jelenlegi tanács legifjabb tagja, ezt a posztot természetesen a vérvonala biztosította, a beavatása pillanatában. Ennek két éve és még csak most töltötte be a húsz évet. Eddig csendben figyelt… De eljött az idő, hogy beavatkozzon. Eddig a háttérből figyelte a kihallgatást, és Krisztina nem láthatta, hogy jelen van. Ő volt az, akit vámpírszimpatizánsnak nevezett Oszkár előtt. Hát ettől egész biztos nem férkőzött a bizalmába.

 – Velem fog megküzdeni - mondta Szidónia - Ha én győzök, megölöm, és kiderül az igazság, amikor felkerülnek az emlékei a közös tudatba. Ha ő győz, akkor behódolok neki. - mondta széles mosollyal az arcán. Olyan biztos volt a győzelmében, hogy csak úgy dobálózott a szavakkal. - És tudjátok mit? Elismerem őt főnökömnek. De, miután megöltem, mindenki az udvarról mögém áll! Akár mi is legyen ennek a boszorkánynak az emlékképei között, velem jön vámpírvadászatra! Mindenki! Megegyeztünk?

Az udvaron csak a sötét erkélyeken sugdolózó hangok hallatszottak, összemosódva egy halk zümmögéssé. Senki nem felelt hangosan.

 – Megegyeztünk? - kérdezte meg ismét Szidónia, de most már erőteljesebb hangon.

A válaszok előbb halk Igen - ként jöttek majd egyre lelkesebben:

 – Öld meg!

 – Igen! Öld meg a fattyút!